Észt körút (1) - Valka, TARTU és a Peipsi-tó

November közepén két kedves pécsi kollégám, Annamária és Gergely társaságában egy rövid észtországi körútra indultunk egy bérelt Renault Clio fedélzetén. A négy nap során a térképen jelzett útvonalat jártuk be.

Valga/Valka

14.000 lakosú, meglehetősen unalmas városka a lett-észt határon, említésre méltó  turisztikai attrakció és híres történelmi emlék nélkül. Van azonban egy olyan tulajdonsága, ami miatt mégis unikálisnak nevezhető. A "határon" kifejezés ezúttal ti. szó szerint értendő: a hivatalos államhatár ugyanis pontosan kettévágja a települést: a lett oldalt Valkának, az észtet Valgának hívják.

A várost a rigai püspök alapította 1226-ban azzal a céllal, hogy folyamatosan ellenőrizze, s ha kell megvédje a Rigát Pszkovval (ma Oroszország) összekötő kereskedelmi utat. Valka első felosztására 1286-ban került sor: a Kardtestvérek Rendje és a Dorpati (Tartui) Püspökség torzsalkodása miatt a települést átszelő Pedell-patakot jelölték ki új határnak. A nem sokkal később újraegyesülő Valkát 1584-ben Báthory István, erdélyi fejedelem és lengyel-litván király ruházta fel városi jogokkal - abban a korban, amikor a Baltikum nagy része éppen lengyel-litván uralom alá tartozott. 1626-ban svéd, száz évvel később orosz fennhatóság alá került, majd az 1890-es években fontos vasúti csomóponttá fejlődött. Az első világháború után mind Észt-, mind Lettország igényt tartott az akkoriban fele-fele arányban észtek, ill. lettek által lakott Valkára; olyannyira, hogy a fegyveres összecsapás lehetőségét is kilátásba helyezték. Döntőbírónak végül egy Tallents nevű angol katonatiszt bizonyult, akinek egy meghökkentő döntéssel sikerült megakadályoznia a nemzetközi konfliktust. A derék ánglus egész egyszerűen előásta a középkori kódexeket és ismét kettéosztatta a várost. A Valkán belüli határátkelő a második világháborúig üzemelt, a Szovjetunión belül felszámolták, 1991 után ismét felállították, majd a schengeni csatlakozás után - egyelőre úgy tűnik - újra értelmét vesztette. 

Hivatalosan. Különös, bár nem egyedülálló történet, gondoljunk csak Berlinre vagy Szelmencre, a színmagyar falura, melyet ugyanígy kettévág az ukrán-szlovák határ. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy 2010-et írunk, és még mindig él egy abszurd szituáció abszurd döntése; a sötét középkorból, az Úr 1286. esztendejéből...

Határállomás - a Sepa és az Uus utca sarkán.

A másik egykori valkai határátkelő - a XX. század bizarr mementója. (netes képek)

Valka szakadó esőben.

 

Tartu

Észtország második legnagyobb városa, lakosságszáma kereken 100.000 fő. A régészeti feltárások tanúbizonysága szerint a 7. század óta lakott vidék, bár az első írásos források a csak a 11. század elején említik. A település 1224-ig a Kijevi Nagyfejedelemséghez tartozott, majd a Kardtestvérek Rendje foglalta el. A "Dorpat"-tá keresztelt város lakosságát ekkoriban szinte kizárólag németek alkották. Püspökséget alapítottak és négy évtizeddel később csatlakoztak a Hanza-szövetséghez is. Az 1520-as években evangélikussá váló település előbb az orosz cár, IV. (Rettegett) Iván kezére került, majd az 1600-as években hol a lengyelek, hol a svédek birtokolták azt. 1632 az egyik legfontosabb dátum Észtország történelmében; ekkor alapította II. Gusztáv Adolf svéd király a messze földön híres tartui egyetemet. A település a 18. század elején dúló "nagy északi háborúban" szinte teljesen elpusztult, a romhalmazt pedig az Orosz Birodalom örökölte. Óvárosa az 1775-ös tűzvész után nyerte el mai formáját, nem meglepő tehát, hogy épületeinek többsége klasszicista stílusban épült újjá. A 19. században Tartu vált az észt nemzeti ébredés központjává: itt alapították az első észt színházat, itt alakult meg az Észt Írók Társasága és itt rendezték meg az első baltikumi dalfesztivált (1867) is. 

Miután az első világháború után Észtország függetlenné vált, furcsa "hatalommegosztás" alakult ki a főváros és Tartu között: míg Tallinn a gazdasági, utóbbi a kulturális központ funkcióját sajátította ki. A Tartui Egyetem a régió legnagyobb és legszínvonalasabb felsőoktatási intézményévé fejlődött, ahol a német mellett már észt nyelven is tartottak szemináriumokat. Az 1920-as években Tartuban tanított Haltenberger Mihály magyar professzor is, akinek nevéhez nem kevesebb köthető, minthogy letette az észt földrajztudomány alapjait. Munkái a mai napig kötelező szakirodalomnak tekinthetők az észt geográfusok körében.
A Tallinn-Tartu reláció napjainkban is hasonló sajátosságokat mutat, nem véletlen például, hogy az Észt Oktatásügyi Minisztérium is Tartut választotta székhelyéül. Különbséget jelent továbbá a népesség etnikai összetétele is: míg a fővárost felerészben oroszok lakják, addig Tartu abszolút észt többségű település (80% észt, 17% orosz). Apró, klasszicista- neoklasszicista épületekből álló óvárosa inkább kellemesnek és otthonosnak, mintsem különösebben szépnek nevezhető. Ottjártunkkor sajnos esett az eső, az utcák pedig kihaltnak tűntek, ennek ellenére nem volt nehéz elképzelni, milyen is lehet Tartu jó időben. Fiatalos, dinamikus egyetemváros sok-sok diákkal, hatalmas parkokkal, macskaköves sétálóutcákkal, tömött vendéglőkkel és pezsgő éjszakai élettel...

Tartu vidékies arca. Hangulatos utcaképek az óvárostól mindössze néhány perc sétára.

1. Az Emajogi-folyó partján.

2. Élet(telen)képek az óvárosi sétálóutcák világából.

2. A híres Tartui Egyetem főépülete.

A háromszög alakú Városház tér.

1. Gergő mint apuka. (Felhívnám a figyelmet a sárga falon felejtett szimbólumokra - vajon mi vettük észre először...?)

2. A klasszicista stílusú városháza.

Tartu egyik jelképe, a csókolózó diákok szobra.

Peipsi-tó

Az Észt- és Oroszország közé ékelődő Peipsi-, oroszul Csúd-tó Európa negyedik legnagyobb állóvize (3500 km2). Számos kisebb-nagyobb vízfolyás táplálja, de víztömegét csupán egyetlen folyó (a Narva) vezeti el észak felé, a Finn-öbölbe. 1242. április 5-én itt került sor a híres Csúd-tavi jégcsatára. A Lovagrend - dán, svéd és észt hadakkal kiegészített, kb. 2500 főt számláló  - seregének célja Novgorod városának elfoglalása volt. A 6000 harcosból álló orosz hadsereg azonban meghiúsította tervüket; a döntő ütközetre a befagyott Csúd-tó jegén került sor. A csatát végül a szó szerint vérvörössé latyakosodó jég beszakadása döntötte el, amely a német lovagok többségét magával rántotta. Habár az ezt követő két évtizedben történt még egy-két erőtlen kísérlet Novgorod elfoglalására, összességében a Csúd-tavi vereség nevezhető a sorsdöntő fordulatnak: a Lovagrend végleg letett az orosz területek meghódításáról. A másik oldalon viszont a Csúd-tavi győzelem az orosz hazafiság első és tán legfontosabb szimbólumává vált. A csatáról film is készült "A jégmezők lovagja" címmel.

A Peipsi-tó évszázadok, sőt évezredek óta a szláv-balti, ill. szláv-finnugor határ legmarkánsabb szakaszát alkotja. Azonban - mint a határok többsége - természetesen ez sem vonalszerű. A tó nyugati, észtországi partján ti. jelentős számú orosz  kolónia él, amely pl. a tallinni oroszokkal ellentétben történelmi kisebbségnek tekinthető - őseik 1600-as évek végén telepedtek le e térségben. Görögkeleti (ortodox) vallásúak, azonban annak a legősibb, ha úgy tetszik eredeti formáját követik; ezért hívják őket "óhitűeknek". 1666-ban került sor az orosz ortodox egyház szakadására, a Nyikon pátriárka által erőszakkal bevezetett egyházi reformok kapcsán. Az új hivatalos egyház ekkor szakadárnak minősítette a reformok ellenzőit, az ún. óhitűeket és elérte, hogy az államhatalom is üldözze őket (egyes források szerint mintegy húszezren szenvedtek  máglyahalált). Sokan a menekülést választották: a legtöbb óhitű a távoli északi tartományokban, ill. a Baltikumban telepedett le. Ezek a zárt közösségek a mai napig megőrizték hagyományaikat, szokásaikat és legtöbben a rendkívül szigorú vallási előírásokhoz is tartják magukat. Hosszú szakállt viselnek, szó szerint rongyokban járnak és az élet minden területén a puritanizmusra törekednek (az igazi hívők házaiban a mai napig nincs elektromos áram és vezetékes víz sem). Az alkoholivás halálos bűnnek számít, minden szobában ikonnak és (egy érdekes hagyomány) a kertben földbe szúrt ásónak kell lennie. 

Az Omedu-folyó torkolata a Peipsi-tóba.

Kasepää, egy halászfalu.

Az észtországi orosz óhitűek központja: Mustvee. Temető és templom.

A világ végén...

Sigulda, Turaida és Cēsis

Vidzeme-dombság

Lettország északi, északkeleti tájegysége a Vidzeme régió, melynek központi magját a hasonló elnevezésű dombság foglalja el. Ez az ország legnagyobb átlagmagasságú és legvadregényesebb vidéke - már amennyire vadregényes lehet egy olyan tájegység, melynek legmagasabb csúcsa 312 méterrel tornyosul a tenger szintje fölé... Közhely, de igaz: minden relatív. Így nem kell csodálkozni azon, hogy a tök lapos Lettországban jóformán minden 200 méternél magasabb huplit nemzeti parknak nyilvánítanak, hogy aztán azok mágnesként vonzzák a "magasság" szerelmeseit. Azt viszont már egy picit túlzásnak tartom, hogy a turisztikai kiadványok nemes egyszerűséggel "lett Svájcnak" titulálják a Vidzeme-dombságot, a földrajzosok pedig nem átallják "highland-nek" nevezni azt. Habár valószínűleg ők csinálják jól. Hiszen kár lenne keseregni azon, ami nincs (olyannyira nincs, hogy a letteknek a legközelebbi épkézláb hegy látványáért is cirka 1000 km-t kell utazniuk egészen Svédországig vagy ugyanennyit a Kárpátokig), inkább megpróbálják kihozni a maximumot abból, ami van. Így aztán - bármilyen mókás - a téli sportok, köztük a síelési lehetőségek teljes palettájáról válogathatunk Vidzemében. Lapos és rövid, de e miénk - gondolhatják.

Csak egy zárójeles megjegyzés: az észtek talán még ennél is elvetemültebbek, állítólag telente néhol még a meddőhányók lejtőit is sípályává alakítják. Avagy mit tegyünk, ha a síelés három alapfeltétele közül kettő teljesül (hó + síelni szerető emberek), csak azok a fránya hegyek hiányoznak...

Gauja Nemzeti Park

A Vidzeme-dombság nyugati szegélyén Lettország legszebb és leglátogatottabb tájegységét, a 900 km2 alapterületű Gauja Nemzeti Parkot találjuk. Nevét a Gauja folyóról kapta, mely egy relatíve mély völgyben hömpölyög nyugatra, a Rigai-öböl felé, partján pedig ősi települések és várak maradványai sorakoznak. A nemzeti park a lett kirándulóturizmus Mekkája. A lettekről, meg úgy általában véve a baltiakról elmondható, hogy nagy átlagban sokkal szorosabban kötődnek a természethez és sokkal több időt is töltenek a természetben, mint  mondjuk mi, magyarok. Tavasszal és nyaranta például rendkívül népszerű családi program a gaujai kenubérlés egy-egy hosszú hétvégére. A folyó felső szakaszán vízre szállnak és szép lassan leeveznek Siguldáig; közben sokszor kikötnek piknikezni, az éjszakákat pedig a folyóparton töltik sátrakban (tábortűz, meg minden ami kell). A sportolási és szórakozási lehetőségek szinte végtelen választéka áll rendelkezésre, kezdve a hőlégballonozástól kezdve a kerékpártúrázáson és a bungee jumpingon át a bobozásig. Régi faházak, zöldellő dombok, barna lápok és sárga rétek  - igazán kellemes és szép hely a Gauja Nemzeti Park.

Sigulda és Turaida

A nemzeti park központi településpárját tízezren lakják. Rigától 50 km-re keletre találhatók a Gauja-völgy festői, meredek falú déli, ill. északi szegélyén.

Az "új siguldai kastélyt" az 1870-es években építtette egy Kropotkin nevű herceg. Ma szanatóriumként funkcionál, de szép és gondozott kertje a turisták előtt is nyitva áll.

1. A Kardtestvérek Lovagrendjének (később Livóniai, majd Német Lovagrend) egyik legelső erődítménye volt a siguldai vár, mely az 1210-20-as években épült. Ma már csak a romjai állnak, de a látvány még így is impozáns.

2. A folyó túlpartján emelkedik Turaida vára - kilátás a siguldai erődből.

A Gauja-folyó és egy libegő, amely a két várat összeköti.

Gūtmaņis-barlang

Senki sem tudja biztosan, hogy a "Turaida rózsája" néven ismert történet megtörtént eset-e, vagy csupán legenda. Úgy szól a fáma, hogy 1601-ben egy Marija nevű kislány került a turaidai várba, miután rátaláltak egy csatamezőn. Ahogy felnőtt, messze földön híres szépséggé cserepedett, akihez sereglettek a kérők. Ő azonban minden elhajtotta, mivel a folyó túlpartján (ráadásul egy másik országban, mivel akkoriban a Gauja volt a határfolyó) álló siguldai vár kertészébe volt szerelmes. Éjszakánként titokban találkozhattak csak egy barlangban, félúton a két erőd között. Egyszer azonban egy lengyel kérő felfedezte titkukat és egy hamis levéllel a barlanghoz csalta Mariját. Meg akarta erőszakolni, a lány azonban a megszégyenülés helyett a halált választotta, bár egy kis csellel még adott esélyt magának is. Azt hazudta, hogy  kendője varázserővel bír, ami sérthetetlenné teszi az embert és hogy inkább e kendőt adja önmaga helyett. Szavait igazolandó a nyaka köré tekerte a kendőt és arra kérte a vitézt: tegyen próbát. A balga lengyel vagy bevette a dumát, vagy szimplán bedühödött, mindenesetre egy suhintással levágta Marija fejét, majd elmenekült. 

A 19 méter mély barlangot egy vastartalmú forrásvíz vájta a homokkő-sziklába, ettől vöröses árnyalatú a fala. Nevét egy Gūtmaņis nevű gyógyászról kapta, aki először használta a vizet gyógyításra. A turizmus e korai formájának bizonyítékai azok a  "graffitik", amiket az idelátogatók vájtak a barlang falába. A legrégibb évszám az 1600-as évek végéről származik.

1. Marija, "Turaida rózsájának" sírja.

2. Turaida vára.

Ősz és tél

Érdekes a baltiak hozzáállása a műemlékvédelemhez. Míg nálunk elsősorban az állapotmegőrzés a cél, hiszen a legalapvetőbb filozófiánk szerint egy ócska másolat nem bírhat valós értékkel (nem véletlen, hogy Görögország sem renoválja ókori városait), addig ők gyakorta nemes egyszerűséggel újjáépítik az évszázadokkal korábban lerombolt épületeket. Így volt ez a litvániai Trakaiban és ugyanez a helyzet itt, Turaidában is. Most nem érdemes belemenni a kérdés filozófiai hátterének boncolgatásába, de jómagam inkább az elsővel értek egyet. Azzal a kitétellel, hogy indokolt esetben, szimbolikus erejű műemlékek megsemmisülése esetén, igenis indokolt lehet az újjáépítés - lásd: mostari híd vagy a rigai Feketefejűek háza. De Turaida más tészta. Így, ebben a formájában egy kicsit szánalmasnak tűnik, bár kétségtelen, hogy a tömegturizmusnak jót tesz. Szóval "építsük a múltat"!

A siguldai bobpálya a szovjet csapatnak épült az 1980-as években, a  szarajevói olimpiai pálya darabjaiból. Ma Európa egyik legnagyobb és legismertebb ilyen jellegű létesítménye.

Cēsis

Történelmi hangulatú, húszezres városka Vidzemében. Legfontosabb nevezetességei: a belvárosi sétálóutcák, a főtéren álló középkori templom, az 1200-as években épült vár és Lettország legpatinásabb söre, a Cēsu.

Rīgas iela - az óváros útöere.

Szent János-templom - 1285-ben épült gótikus stílusban, bár tornyát a 19. században átalakították.

A Cēsisi várat 1207-ben alapította a már oly' sokszor emlegetett Lovagrend. Szerencsére egész jó állapotban megmaradt, bár belül gyakorlatilag teljesen üres. A bejáratnál mindenki lámpást kap a kezébe, hogy a vártorony koromsötétjében ne törje ki kezét, lábát. Remek, kreatív ötlet és megadja az alaphangulatot, ráadásul jót lehet ökörködni vele a megfelelő fénykép-kompozíciók megtalálásában.

Második alkalommal november közepén, néhány nappal a lett nemzeti ünnep (nov. 18.) előtt érkeztem. A vár mellett található szabadtéri színpad lépcsőin - valószínűleg a cēsisi diákok - Lettország sziluettjét rakták ki mécsesekkel.

1. A híres Cēsu sör gyára.

2. A cēsisi "új vár" a 18. században épült, manapság múzeumként funkcionál.