Riga egyik legnagyobb attrakciója a város keleti határában, a Jugla-tó partján megbúvó Szabadtéri Néprajzi Múzeum. A muzeológusok és néprajzkutatók egyöntetű véleménye szerint a csaknem száz hektáron, mesés környezetben elterülő rigai skanzen a világ egyik legszebb, legösszeszedettebb ilyen jellegű intézménye. Építéséhez 1924-ben fogtak hozzá azzal a céllal, hogy megőrizzenek valamit a 17-19. századi lett falusi életből. A skanzen ma már több mint száz épületnek ad otthont, Lettország régiói szerint felosztva. A gyűjtés úgy történt, hogy az épületeket kisebb-nagyobb darabokra szétszedve ideszállították, majd egyszerűen újraépítették őket – természetesen ügyelve az eredeti állapot tökéletes helyreállítására. A múzeum utcáit népviseletbe öltözött személyek népesítik be, akik bemutatják, milyen volt az élet a 20. század előtti Lettországban. Népdalokat énekelnek, ősi mesterségeket űznek és a hétköznapi élet számos egyéb mozzanatát megelevenítik a halászattól és halfüstöléstől kezdve a kenyérkészítésen át a mézpergetésig, sőt meg is lehet kóstolni ezeket az ételeket. A gyerekek réges-régi, fából faragott játékokkal játszhatnak, állatokat etethetnek; a felnőttek pedig megtudhatják, milyenek voltak régen a tisztálkodási lehetőségek és hogyan élték őseik házas életüket (ez utóbbit nem illusztrálják). Nemcsak egyszerű lakóházak, hanem templomok, szélmalmok, tanyaépületek, pajták, halászkunyhók stb. is helyet kaptak a múzeumban. Nagy élmény, kötelező program.
Lettország történelmi-néprajzi régiói. Egyesek három (lásd előző bejegyzés: 3 csillag), mások négy különálló régiót ismernek el.
Lett népviselet. Házigazda.
Távolban egy lív halászfalu. A lívek egy aprócska finnugor népcsoport, akik a Kolka-félszigeten, Lettország északnyugati csücskében élnek. Ők a terület büszke őslakói, ám nagyrészt asszimilálódtak a lett többségbe. Számuk ma már a háromszázat sem éri el, nyelvüket pedig alig tucatnyian beszélik.
Frissen fogott, füstölt, sózott hal - tipikus lív vacsora.
Kurzemei lakóházak és egy halászkunyhó. A nyugati partvidék a viszonylag kedvező természeti feltételeknek és a Balti-tengeri kereskedelemnek köszönhetően mindig is Lettország leggazdagabb régiója volt. A nyugat felől érkező innovációk rendszerint itt honosodtak meg legelőször, valahogy úgy, mint nálunk Sopron és Győr környékén.
Zemgalei gazdasági épület és lakóház (Dél-Lettország).
17. századi templom a Vidzeme régióból.
Vidzemei porták és mesterségek. Fafaragás és édességek mézből.
Latgalei lakóházak (Kelet-Lettország). Latgale egy külön világ. A 20. századig teljesen eltérő fejlődési utat járt be, mint a többi lett terület. A többszáz éves lengyel uralomnak köszönhetően az itteni lakosság katolikus vallású (a lettek is) és igen erős regionális identitástudattal rendelkezik. A székely-magyar vagy szerb-montenegrói relációhoz lehetne hasonlítani, de talán még annál is nagyobb az eltérés. Dialektusuk annyira markáns, hogy sokan önálló nyelvként tekintenek rá és nem mint a lett nyelv egy sajátos formájára. Klasszikusan a legelmaradottabb, legszegényebb régió Lettországban, igen vegyes etnikai képpel. Kb. fele részben lettek lakják, de mellettük oroszok, fehéroroszok, lengyelek és cigányok is élnek a régióban (a múltban ráadásul igen jelentős volt a zsidó közössége is).
Latgalei tájkép és egy katolikus templom.
Csendélet
A kosárfonás mestersége. Játékok Latgaléból.
Szélmalom és iskolapad.
