Feltételezések szerint az első finnugor törzsek kb. 4500 évvel ezelőtt táboroztak le Tallinn mai helyén. Az első középkori erődítményt a 9-10. században emelték a Toompea-dombon – ott, ahol ma az óváros található – azzal a céllal, hogy biztosítsák az orosz, ill. skandináv területek között kialakuló kereskedelmi útvonalat. Az 1200-as években hol a dánok, hol a német Kardtestvérek Lovagrendjének fennhatósága alá tartozott a város. A legenda szerint, amikor 1219-ben II. Valdemar dán király Tallinn várát ostromolta, egyszer csak vörös posztó jelent meg az égen fehér kereszttel, mely lassan alászállt egyenest a dán püspök kezébe. A fáradt dán sereg ekkor újult erővel vetette bele magát a csatába és végül is sikerült bevennie az erődítményt. Az a bizonyos vörös posztó fehér kereszttel ettől a pillanattól kezdve számít Dánia hivatalos zászlajának, és egyúttal a világ egyik legrégibb nemzeti szimbólumának. (Maga a Tallinn, azaz „Taani linn” kifejezés is „dán várost” jelent észtül, bár egyes nyelvészek a „tali linna”, azaz „téli város” eredetre esküsznek). Miután a dánok eladták Észtország területét a Német Lovagrendnek, Tallinn (német nevén Reval) gyors fejlődésnek indult és a 14. század végére az egyik legnagyobb és leggazdagabb Hanza-várossá vált. A „nagy” persze relatív kategória: a középkor végén Tallinn kb. 4000 állandó lakossal bírt. A 16-18. században az állandó háborúskodás visszavetette fejlődését, a lakosságot pedig járványok sorozata tizedelte: az 1710-es pestisjárványban pl. odaveszett Tallinn népességének kilenctizede. Ezután az Orosz Birodalomhoz került, ahol Riga után a második legfontosabb baltikumi várossá vált; elsősorban a közeli Szentpétervár hatott serkentőleg fejlődésére. Híres volt papír- és gyufagyártásáról, hajóépítő üzeméről és fontos haditengerészeti támaszpontjáról.
Innentől kezdve Tallinn története kísértetiesen hasonlít Rigáéra. A 19. században az észt nemzeti ébredés központja lett, ahol az etnikai összetétel a vidékről beköltöző észt tömegek hatására radikálisan átalakult: 1867-ben még csak a lakosság fele, 30 évvel később már 89%-a volt észt anyanyelvű. A második világháború során a német lakosság – részben Hitler parancsára – elhagyni kényszerült a várost, amely 1944-ben a Szovjetunióhoz került. Hatalmas volumenű iparosítás kezdődött, Tallinnban és tágabb vonzáskörzetében egyaránt. A közeli Paldiskiben pl. szigorúan őrzött atomtengeralattjáró-központot létesítettek, ahová csak és kizárólag oroszok költözhettek. (Az objektum léte olyannyira titkos volt, hogy a szovjet térképeken rendszerint „elfelejtették” feltüntetni a Paldiski nevet.) A felduzzasztott ipari kapacitáshoz a helyi munkaerő kevésnek bizonyult, így hogyhogy-se, a Szovjetunió más területeiről kellett munkásokat toborozni – nekik épült a városszéli panelrengeteg. A középkori óvárost sokáig elhanyagolták, és csak a ’80-as években kezdtek hozzá felújításához.
1991 óta Tallinn a független Észtország fővárosa, történelmi városmagja pedig az UNESCO világörökség része. Lakossága napjainkban kb. 400 000 fő, ezzel Észtország legnagyobb és egyben legdinamikusabban fejlődő városa. Húzóágazatai: az informatika, az elektrotechnikai ipar, a bankszektor és a turizmus, ill. annak egy igen speciális ágazata: az alkoholturizmus.
A Finn-öböl túlpartján, Tallinntól kb. 2 órányi hajóútra már a legendásan nagy piás finnek hazája kezdődik, ahol megfizethetetlenül drága az alkohol, ráadásul este 6 után már nem is nagyon lehet hozzájutni. Ezért aztán a finnek tömegekbe verődve kompoznak át Tallinnba egy-egy görbe estét csapni, hiszen még így is sokkal olcsóbban megússzák, mintha Helsinkiben tennék ugyanezt. Nem véletlenül terjedt el az a szólás-mondás, hogy „Tallinnban háromféle emberrel találkozhatsz: észttel, orosszal, meg részeg finnel”. Nos, ami engem illet, csak megerősíteni tudom ezt a sztereotípiát. Amikor reggel 6-kor kiszálltam a buszból a tallinni kikötőnél, az első embercsoport, amit megláttam éppen egy buliból hazafelé tartó, igencsak jókedvű finn társaság volt… Az észtek érthető módon nem nagyon lelkesednek a turizmus e fura formájáért, de azért kasszazáráskor gondolom már elégedetten nyugtázzák, hogy északi rokonaik ismét náluk verték el vaskos euró-kötegeiket.
Tallinn – óváros
Mit is mondhatnék Tallinn óvárosáról? Ha azt mondom: csodálatos és lenyűgöző, nem mondtam semmit. Tökéletes? Az talán túlzás, de nincs messze az igazságtól. Talán ha kijelentem: Tallinn még az én kivételesen finnyás ízlésemnek is messzemenőkig megfelelt, és nemhogy nem verte le a lécet, de már-már megüthetetlenül magasra helyezte azt, akkor talán lehet érezni a szavak súlyát. Hogy mi benne a varázslatos? Fogalmam sincs. Igazából nincs olyan épülete, nincs olyan szimbóluma, amit önmagában érdemes volna jobbról-balról, elölről-hátulról körbefotózni, mint ahogy nincs olyan nemzetközi szinten is ismert és elismert turisztikai attrakciója sem, ami önmagában megérne egy tallinni kiruccanást.
Azt hiszem kétféle érték létezik a világban: az egyedi, ami markánsan elkülönül környezetétől (lásd piramisok, Eiffel-torony, Parlament stb.) és a tipikus, ami egy egységes egészet alkot. Csak mostanában kezdem észrevenni magamon, hogy az első kategória egyre kevésbé érdekel, és sokkal inkább elbűvöl egy-egy egységes arculatú, takaros falu vagy városrész, mint egyik-másik útikönyvszagú „kihagyhatatlan látnivaló”. (Természetesen vannak persze kivételek, mert egy Aya Sofiát vagy egy római Colosseumot azért nem lehet margón kívülre helyezni, de a tendenciát határozottan érzékelem.) Nos, Tallinn, a középkori Hanza-városok tipikus példája, és a második kategóriába tartozik. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy legfőbb „látnivalója” a hangulata, amit viszont sajnos igen nehéz fényképek segítségével visszaadni.
A turisztikai kiadványok hajlamosak olykor eltúlozni egy-egy nevezetesség valódi értékét, így bevallom, némi szkepticizmussal fogadtam az útikönyv ama kijelentését, miszerint "a tallinni óváros a legtisztábban középkori negyed Európa északi felében". Ezúttal azonban szó sincs túlzásról. Ennyire egységes és harmonikus városképpel jómagam eddig csak Velencében találkoztam. (Itt jegyzem meg, hogy a Baltikumban sehol nem olyan irritálóan "tájidegen" az orosz jelenlét, mint Tallinnban.) Az óváros hagyományosan kétosztatú: az alsóvárosban valaha a kereskedők, gazdag céhtagok éltek és dolgoztak, míg a a 48 m magas Toompea-dombra épült felsővárost az egyházi és világi méltóságok birtokolták. Az ezeket összekötő két macskaköves utca (Pikk jalg = Hosszú láb, Lühike jalg = Rövid láb) tekinthető a város legrégebbi, viking időket idéző részének.
Várfal és az óváros. Balra az alsó-, jobbra a Toompea-dombon épült felsőváros. (kilátás a Szt. Olaf-templom tornyából)
Tallinni hangulat. Vásár a várfal árnyékában.
Széles utcák (tallinni viszonylatban) vezetnek a Városház tér felé.
Városház tér - a tallinni óváros szíve immár hétszáz éve. Elegáns kávézók, drága éttermek szegélyezik, helyi mesteremberek árulják portékáikat, télen pedig itt rendezik a karácsonyi vásárokat is. Legfőbb nevezetessége a Raeapteek nevű patika, mely Európa legrégebbi, máig megszakítás nélkül működő gyógyszertára. 1422-ben tesznek róla először említést, de minden bizonnyal sokkal régebben alapították. A termékskála azonban jelentős átalakuláson esett át: a középkorban még többek közt darált denevérhúst, pörkölt méhet és kígyóbőrt is árultak az emberek nyavalyáinak orvoslásához. Érdekesség, hogy a patikát 1580 és 1911 között egy Bélaváry nevű magyar család üzemeltette 11 generáción át.
Tallinn egyik jelképe, a gótikus stílusú Városháza 1371-1404 között épült. Tornyán nem szélkakas, hanem egy szobor, Öreg Tamás mutatja a széljárást 1530 óta. A Városház térről minden irányban szűk sikátorok nyílnak a négy égtáj felé.
Barangolás a sikátorok világában.
Kedvenc terecském - hamisítatlan középkori hangulat.
A Városháza szemből. Öreg Tamás - közel fél évezrede tölti be posztját.
(utóbbi nem saját kép)
Folyt. köv.
