Bábel...
Ha egy mondatban szeretnénk érzékeltetni egy kívülállóval a kelet-közép-európai viszonyok bonyolultságát, elég Báthory Istvánra és Vilniusra hivatkoznunk. „Négyszáz évvel ezelőtt volt egy lengyel király, aki egyúttal a ma Romániához tartozó Erdély magyar fejedelme volt; ő litván nagyfejedelemként alapított egy egyetemet Vilnában, amely a Szovjetunió legrégibb egyeteme” – írta Domány András 1990-ben. Ha kiegészítjük mindezt azzal, hogy Litvánia mai fővárosát a második világháborúig többségében lengyelek lakták, hogy népes zsidó közössége miatt „észak Jeruzsálemének” is nevezték, hogy ugyanezen időszakban a környező falvakban többnyire litvánul és fehéroroszul beszéltek, már-már a bábeli zűrzavar állapota sejlik fel előttünk. És akkor nem esett még szó az oroszokról, ill. két igen érdekes török eredetű népcsoportról: a muzulmán vallású tatárokról és a judaizmus egy sajátos formáját követő karaimokról…
A múlt
A legenda szerint Vilnius városát Gediminas litván nagyfejedelem alapította 1323-ban. Álmában egy vasfarkast látott, ami olyan hangosan üvöltött, mint száz másik együttvéve. Ezt égi jelnek tekintette és már másnap elhatározta: ezen a helyen, a Neris, ill. Vilna folyók találkozásánál fogja felépíteni új fővárosát. A 15. századra már Kelet-Európa egyik legnagyobb, legerősebb vára állt a vilniusi Gediminas-dombon, amely a litvánság legfontosabb történelmi szimbólumává vált.
A litvánok után először az askenázi zsidók jelentek meg nagy tömegben Vilnius környékén, akik két irányból: egyrészt a Rajna-medencéből, másrészt ukrán-belorusz területekről vándoroltak a lengyel-litván állam területére még a 15-16. században. A baltiak valamiért mindig is sokkal toleránsabb magatartást tanúsítottak a különböző vallási, anyanyelvi csoportok, egyáltalán a bevándorlók iránt, mint Európa más tájain és ez nemcsak az észt és a lett, hanem a lengyel-litván területekre is igaz volt. A zsidókat a lengyelek megjelenése, pontosabban a litván nemesség fokozatos ellengyelesedése követte, amely a lublini unió megalakulásával (1569) vette kezdetét, és egészen az 1800-as évek közepéig, a litvánok nemzeti öntudatra ébredésének hajnaláig tartott. A 17-18. század vészterhes időszakában a Vilnius-vidék valósággal elnéptelenedett, ekkor öntötték el belorusz tömegek a várost és környékét. Az oroszok többsége ezzel szemben csak a cári önkényuralom idején, az 1800-as években költözött Vilniusba. A litvánok tehát az évszázadok során fokozatosan kisebbségbe szorultak ősi fővárosukban.
20. század
Az 1897-es népszámlálás szerint Vilnius város lakosságának 40%-át zsidó, 31%-át lengyel, 20%-át orosz anyanyelvűek alkották és litvánul mindössze 2%-uk beszélt. A vilniusi járás ugyanekkor a korabeli Európa egyik legszínesebb összetételű területe volt, ahol az orosz (10%), a lengyel (20%), a litván (20%), a jiddis (21%), és a fehérorosz (26%) anyanyelvűek közel azonos arányban képviseltették magukat!
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a statisztika ezúttal legjobb esetben is csak tájékozódási pontnak tekinthető, hiszen az anyanyelv – etnikum – vallás kategóriáinak elkülönítése, és ezáltal a terület „jogos” tulajdonosának megnevezése relatív többség alapján, gyakorlatilag lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Van például bizonyítékunk lengyel tudatú, fehéroroszul beszélő közösségekre éppúgy, mint litván identitású, de lengyel anyanyelvű, vagy zsidó származású és vallású, de oroszul kommunikáló lakosokra. A helyiek azonban ekkortájt még nemigen törődtek a nemzeti önmeghatározás problematikájával, legtöbben alighanem egyszerűen „idevalósinak” nevezték volna magukat, ha lett volna ilyen kategória.
Csak a 20. század elején kezdett kiélesedni a lengyel-litván vita arról, hogy az anyanyelv vajon meghatározója-e az etnikai identitásnak. A litvánok, akik a térségben élő lengyeleket többnyire polonizálódott litvánnak tekintették (és ebben tulajdonképpen igazuk volt) erre határozott „nem” választ adtak – ellentétben természetesen a lengyelekkel, akik szerint egy ember nemzetiségét a tudata és jelenlegi magatartása határozza meg, nem pedig vérségi kötődése. A vilniusi kötődésű Nobel-díjas lengyel író, Czesław Miłosz utólag így foglalta össze gondolatait: „nekünk alapjában lengyel anyanyelvű litvánoknak kellett volna tartani magunkat, csakhogy ezt senki nem akarta. Se az elnemzetietlenítő lengyel kultúrával szemben sündisznóállásba húzódó litvánok, se a lengyelül beszélők, akik magukat egyszerűen lengyelnek tartották és lenézték az »alázatosan instállomokat«, a parasztnemzetet”.
Az első világháború végén a várost lengyel csapatok foglalták el, amely így 1939-ig Lengyelországhoz tartozott. Litvánia és Lengyelország között kvázi-háborús helyzet alakult ki. Megszakadt közöttük mindenfajta kapcsolat: a határokat lezárták, a síneket felszedték, a postaforgalmat leállították és a litván mozikban tilos volt pl. olyan filmet vetíteni, amiben lengyel színész játszott… Vilnius 1939-ben került vissza Litvániához, de nem sokáig: 1944-ben a Szovjetunió bekebelezte az egész Baltikumot. Azonban míg Tallinn és Riga jelentős mértékben eloroszosodott a szovjet időszakban, addig Vilnius, mely a második világháború után szinte kongott az ürességtől (a zsidókat gyakorlatilag mindegy szálig kiirtották, a lengyelek többsége pedig elmenekült), egész más úton járt: a litvánok vették birtokukba. Napjainkban a város lakosságának 58%-a litván, 19%-a lengyel, 14%-a orosz, 4%-a fehérorosz, azonban a Vilniust körülvevő három megyében még ma is lengyel többség jellemző.
„Azt hiszem, a mai fiataloknak nehéz megérteni a háború előtti Vilnius enklávé-jellegét: se lengyel, se nem lengyel, se litván, se nem litván, se vidék, se főváros. Itt nem létezett tősgyökeres falusi vagy városi tájszólás, csak egy mókás idevalósi nyelv létezett, amely szellemében talán közelebb állt a fehéroroszhoz, mint a lengyelhez” (Tomas Venclova). Ez a különös atmoszférájú város – mely a 19-20. század fordulóján még egy lengyel-zsidó sziget volt a litván-fehérorosz tengerben – ma is enklávé, csak most éppen litván-orosz enklávé egy többségében lengyelek lakta vidéken.
Vilnius - első benyomások
Vilnius jelenleg a Baltikum második legnagyobb települése, lakosságszáma kb. 555 000 fő. Ebből azonban szinte semmit sem érzékelhetünk: azt kell mondjam, hogy a litván főváros a legkevésbé nagyvárosias nagyváros, ahol életemben jártam. A belváros épületeinek döntő többsége egy-két, maximum három emeletes, a forgalom meglepően kicsi és emiatt az utcákon is sokkal lassabban folyik az élet, mint más metropoliszokban. Engem Egerre emlékeztetett, csak persze sokkal nagyobb kiadásban. Szumma-szummárum, fura dolog ilyet írni egy európai fővárosról (pláne egy olyanról, amely 2009-ben egyúttal Európa Kulturális Fővárosa is volt), de számomra Vilnius egy csendes, bájos és provinciális városkának tűnt. Egyébiránt Vilniusi büszkélkedhet a világ legnagyobb barokk óvárosával, mely 1994 óta az UNESCO világörökség része.
1. Vilnius jelképe, az üvöltő farkas. 2. Távolban a Gediminas-domb, a litvánok "szent hegye", függetlenségük jelképe.
1. Gediminas-torony. Az 1300-as években épült nyolcszögletű, háromemeletes téglatoronyban jelenleg vármúzeum működik. A legtöbben azonban a kilátás miatt kapaszkodnak fel a dombtetőre.
2. A Neris-folyó túlpartján a modern üzleti negyed üvegpalotái, felhőkarcolói emelkednek; az elmúlt két évtized dinamikus gazdasági fejlődésének indikátorai.
1. A horizonton a TV-torony sziluettje dereng. A 326 méter magas építmény 1991. január 13-án örökre beírta magát a világtörténelembe. Miután a litvánok kikiáltották függetlenségüket, szovjet csapatok rohanták le Vilniust és tankok gördültek a TV-torony elé is. A lánctalpasok tüzet nyitottak az utat elálló fegyvertelen tüntetőkre és 14 embert megöltek, 700-at megsebesítettek.
Városház-tér. Múlt és jelen - a vilniusi óváros nagy része szerencsésen átvészelte a 20. századot és megőrizte régi báját.
folyt. köv.
