Vilnius - óváros (3)

Zsidónegyed

Vilniust a második világháború előtt gyakran nevezték "Észak Jeruzsálemének", mivel a zsidók összlakossághoz viszonyított arányszáma semelyik más európai nagyvárosban nem volt olyan magas, mint itt. 1916-ban már több, mint 60.000-en (más források szerint csaknem 100.000-en) éltek a városban, a népesség legalább 44%-át adva. Döntő többségük egy tömbben, a város többi lakójától szinte hermetikasan elzárt világban élt, méghozzá az óváros kellős közepén. A vilniusi zsidónegyed valóságos város volt a városban. Voltak, akik hosszú éveket leéltek úgy, hogy el sem hagyták a keskeny, kanyargós, zsúfolt sikátorokból álló gettó területét. Álljon itt egy rövid részlet egy korabeli, nyugat-európai feljegyzésből. "Olyan érzésem van, mintha időjárástól függetlenül állandóan sötét felhők lebegnének e tetők felett. Ezek a komor utcák valósággal klausztrofóbiát ébresztenek a nyugati emberben. Minden érzékszerv lázad a kavargó kultúrsokk ellen. A szem nyomort lát, a fül különös, disszonáns hangokat hall, és az orr - ó az orr! - az ember úgy érzi, mintha személyesen inzultálnák."

A második világháború előtt Vilnius Európa legvirágzóbb zsidó közösségét mondhatta magáénak: 96 zsinagóga, hat jiddis nyelvű napilap, saját könyvtárak, színházak  stb. működtek a városban. Történt mindez úgy, hogy gyakorlatilag semmilyen kontaktust nem létesítettek a külvilággal; a lengyel, a litván és a zsidó kultúra egy időben, egy városban, de valójában tökéletesen elszigetelten fejlődött. Alig-alig akadt olyan kívülálló, aki  ismerte volna a zsidók kultúráját, de az igazából nem is nagyon érdekelt senkit. A legtöbben csak legyintettek e csodabogarakra és a legkisebb érdeklődést sem tanúsítottak irántuk, de igaz volt ez fordítva is. Mint utóbb kiderült, ez a távolságtartás végzetesnek bizonyult. 
A zsidó népirtás megítélése mind a mai napig igen kényes kérdés és heves viták gyújtópontja Litvániában. A második világháború előtti Baltikum marginális antiszemitizmussal jellemezhető, a zsidóellenes közhangulatot csak a szovjet annexió kegyetlenkedései korbácsolták fel. Mivel a helyi kommunista mozgalmakban és pártokban a zsidók többszörösen felülreprezentáltan voltak jelen (a párt egészét tekintve ez 50%-ot jelent), sok litván egyenlőségjelet tett az izraelita és a kommunista közé, és hazaárulással bélyegezte meg őket. Amihez egyébként maguk a zsidók is szolgáltattak „alapanyagot”, hiszen pl. a szovjet tankok begördülését Litvánia-szerte virágesővel fogadták. Szóval a litvánok finoman fogalmazva sem tettek meg mindent a zsidók lemészárlásának megakadályozásáért, amire  végül 1943-ban került sor. Egy kultúra örökre eltűnt a történelem ködében... Emléküket a vilniusi zsidó gettó néhány utcácskája és egyetlen épen maradt zsinagógája őrzi.

1. Úton az egykori zsidó gettó felé.

2. Vilnius egyetlen zsinagógája.

Táblák jelölik az egykori gettó pontos helyét, olykor fura kontrasztot képezve a XXI. századdal.

A zsidónegyed régen.

És talán pont ugyanott ma.

Múlt.

Jelen. Az elmúlt években nagyszabású munka kezdődött az lepusztult városrész rehabilitálására: ma már elegáns üzletek és drága éttermek szegélyezik a Žydų gatvé (Zsidó utca) környéki sikátorokat.

 

A Vilniusi Egyetem. Európa egyik legrégibb és legpatinásabb egyetemét Báthory István magyar-lengyel-litván király alapította 1579-ben. Hatalmas alapterületen fekszik, 13 udvarával valóságos labirintust alkot.

1. Vilniusi hangulat.
2. A litván köztársasági elnök palotája.

1. Hazafelé.

2. Alkonyatkor a Hajnal-kapunál, jégesőben.

Vilnius - óváros (2)

Vilniusban található Európa egyik legnagyobb alapterületű óvárosa, melyet a turisztikai kiadványok csak a Baltikum barokk gyöngyeként szoktak emlegetni. Nos, ezúttal sajnos kritikusabb hangvételt kell, hogy megüssek, mert véleményem szerint (!) a három szóból mindössze másfél állja meg a helyét: a "barokk" és talán a "gyöngyszem". Valószínűleg a művészettörténészek és a lelkes útikönyvírók most szívükhöz kapnának, ha olvasnák e sorokat, a barokkos túlzásoktól hemzsegő (hehe, ez most jól jött ki...) turisztikai prospektusok szerkesztőiről pedig nem is beszélve. És hogy miért...

1. Be kell valljam: mindig gyanakvással és némi szkepticizmussal fogadom, ha egy település nevezetességeinek felsorolása egy templommal kezdődik. Tudom, most gonosznak tűnök, de tapasztalataim szerint az esetek többségében akkor van ez így, ha nem nagyon van más említésre méltó dolog a fehérre meszelt imaházon kívül. Nos, Vilnius nevezetességeinek felsorolása nemcsak, hogy templommal kezdődik, de kevés kivételtől (zömmel múzeumtól) eltekintve azzal is végződik. A vicces ebben az esetben az, hogy itt azért lenne mit  mutogatni, de a városimázs valamiért nagyon ráállt erre a témára. Nem tagadom: az óvárost lenyűgözően csodálatos barokk templomok díszítik, melyeket öröm fényképezni - kb. másfél óráig. Aztán ahogy újabbak és újabbak és újabbak bukkannak fel a horizonton, lassan-lassan lelohad az ember lelkesedése és egy idő után már mindegyik tök egyformának tűnik. Sajnos nálam hamar inflálódott az esztétikai értékük. Egy szó mint száz: Vilniusban elképesztően és indokolatlanul sok a templom (főleg a katolikus; az ortodox hagymakupolák itt kivételesen üde színfoltot jelentenek), az pedig már megint csak az én egyéni szoc. problémám, hogy az aranyszínben burjánzó, cirádás, olykor giccsbe hajló barokk nem tartozik a kedvenc stílusirányzataim közé.
2. Vilnius nem a Baltikum. Ha bekötnénk bármely magyar ember szemét és kilöknénk Vilniusban, nem mondaná meg, hogy Litvániában, azaz elvileg a Baltikumban jár. A litván főváros pont olyan, mint akármelyik lengyel vagy magyar történelmi hangulatú  város. Nagyon szép, hiba nincsen benne, egész egyszerűen egy magyar ember számára a legminimálisabb mértékben sem különleges. Az útikönyvek, melyek finom és kecses ékszerdobozról írnak és gyakorta a legszebb baltikumi városnak titulálják, persze mind amerikai vagy nyugat-európai tollakból születtek. Szóval a litván fővárost nyugodtan le lehet törölni a Baltikum térképekről: Vilnius ízig-vérig Közép-Európa. Egy picit igazságtalannak érzem magam, mert Tallinn és Riga nagyon magasra emelte a lécet, de tény ami tény: Vilnius nekem hamar unalmassá vált. Amik igazán tetszettek: a  Szent Anna-templom, a Katedrális (mily' meglepetés: az egyik gótikus, a másik klasszicista), a hangulatos sétálóutcák és a turisták által kevésbé látogatott szegletek: az egykori zsidó gettó és az Užupis-kerület.

Konklúzió: aki szereti a barokkot és kedvét leli abban, hogy ki-belibbenhet a püspöki palástokkal, aranyozott kehelytartókkal telezsúfolt múzeumokból, a tömjénszagú templomokból és kápolnákból, valószínűleg a mennyországban érzi magát Vilniusban. Én azonban, aki elsősorban a történelem szagára, a macskaköves, kanyargós utcák ódon hangulatára voltam kíváncsi, csalódtam egy picit. Fizikai értelemben ezek is megvannak ugyan, de a jó ég tudja miért, én nem éreztem rá arra a  bizonyos varázslatos atmoszférára, amiről korábban oly' sokat olvastam. Szumma-szummárum: VILNIUS CSODASZÉP ÉS KIHAGYHATATLAN, de nekem valamiért végig olyan érzésem volt, hogy a történelme és páratlanul színes nemzetiségi-vallási élete sokkal érdekesebb, mint a város maga...

1. Hajnal-kapu. Az egyetlen épségben megmaradt várkapu.
2. Csodatévő Mária-kápolna. 1671-ben karmelita apácák emeltettek kápolnát a kapu fölé, ahová Szűz Mária aranyba és ezüstbe foglalt képét helyezték. Hogy mitől csodatévő, sajnos nem sikerült kiderítenem, de tény ami tény: rendszerint hatalmas sorok kígyóznak a lépcsője előtt. Litvánia egyik legfontosabb zarándokhelye ez, ahová messzi földről (általában Lengyelországból) érkeznek hívők, hogy fohászkodjanak a szentkép előtt térdelve.

1. Szent Kazimir-templom. Vilnius legrégibb, 1605-ben emelt barokk temploma. A történelem során a város aktuális urai rendszerint átalakították és saját céljaikra használták: az oroszok  ortodox, a németek protestáns templommá alakították, a szovjet időkben pedig az "Ateizmus és vallástörténet" c. múzeumnak adott otthont.
2. Barokk oltár. Ízlés kérdése...

Vilnius óvárosának ütőere, a mindig nyüzsgő Pilies gatvé (Vár utca).

1. Paraskovila Piatnickaja ortodox templom.
2. Baziliánus-kapu. Barokk boltív, mely hogy-hogy-se egy templomhoz, a Szentháromság-bazilikához vezet.

Szent Anna-templom. Nem lehet nem beleszeretni ebbe a lenyűgözően szép és valóban páratlan gyöngyszembe. A litván téglagótika unikális remekműve 1520-1572 között épült. Állítólag Napóleonnak annyira megtetszett, hogy komolyan fontolóra vette: elszállíttatja Párizsba, hogy igazán méltó helyre, a Notre Dame mellé kerülhessen.

1. Bernát-rendiek kolostora. Közvetlenül a Szent Anna-templom mögött található - harmonikus, teljes egészt alkotva azzal.
2. Úton Užupis felé.

Užupis. Vilnius bohémnegyede, ahol művészek és lakásfoglalók 1998. április 1-jén kikiáltották függetlenségüket. A kerület saját elnökkel, himnusszal, zászlóval és alkotmánnyal rendelkezik, utóbbi több nyelven olvasható és számos pontos ki van függesztve Užupis-szerte. Az alkotmány vicces pontokat is tartalmaz, pl. mindenkinek joga van különcködni, boldognak lenni, a kutyáknak pedig joguk van kutyának maradni... Április 1-jén ünneplik a köztársaság napját, olyankor határőrök pecsételnek a rögtönzött útlevelekbe. A legjobb az az egészben, hogy a litván kormány vette a poént és hivatalos diplomáciai kapcsolatot létesített a szakadár köztársasággal. Jelenleg a vilniusi művészélet központja, jelképe  az Užupis angyala szobor.

Vilnius legnagyobb katolikus temploma a Katedrális, mely jelenlegi klasszicista formáját az 1700-as évek legvégén nyerte el. Az impozáns, hófehér székesegyház több történelmi személyiség (pl. Sándor király és IV. László) örök nyughelye, az előtte álló 52 méter magas harangtorony pedig Vilnius egyik jelképe.

A Gedimino sétálóutcán épp vásárt tartottak: rengeteg emberrel és sok érdekes látnivalóval.