Riga és a szecesszió

A szecesszió fővárosa

Bevallom hősiesen, hogy engem az építészet stílusok kavalkádja sohasem érdekelt túlzottan. Sokszor már én éreztem kellemetlenül magam, amikor egy „barokkról” meg „neoreneszánszról” hadováló idegenvezető jelenlétében újra és újra az óriásira nyíló, ásítástól tátongó számhoz kellett emelnem a kezem. Talán a gimis művészettörténeti órák pavlovi reflexe, nem tudom… Mindenesetre tény, hogy finoman fogalmazva sem voltam feltüzelve, amikor az egyik útikönyvben a rigai szecesszióról olvastam. Majd azt is megnézzük, ha már ott vagyunk – gondoltam, és az egész témát már jó előre a „futottak még” kategóriába soroltam. Hát pofára estem, de rendesen. Ezúttal nem az unalomtól maradt tátva a szám; elég volt ahhoz egy rövid séta az Alberta és Elizabetes ielán. Komolyan mondom, leesett az állam, mert ennyire meghökkentően extravagáns helyen én még nem jártam. Egy alkalommal még egy kukát is majdnem felborítottam, miközben az épületek homlokzatát bámultam és persze vadul csattogtattam. Sajnos a technikai háttér alacsony színvonala nem tette lehetővé az igazán jó képek készítését (zoomolni kellett volna ezerrel), így most a magam szerény módján próbálom visszaadni Riga szecessziós hangulatát.

A szecesszió a 19-20. század fordulójának jellegzetes művészeti irányzata. A latin eredetű szó elszakadást jelent, mivel hívei tagadni kívánták a hazugnak titulált korabeli main-stream irányzatokat: a historizmust (az elmúlt korok stílusainak utánzása) és az eklekticizmust (különféle korok, stílusok jegyeit vegyesen alkalmazó iskola).Kritikusai szerint giccs, hívei szerint magasművészet. A szecesszió legfőbb jellemzői: a természet újrafelfedezése, a növényi mintákra építő hullámzó ornametrika, a hangsúlyos, élénk színek alkalmazása, a merev derékszöggel szemben a lágy, gömbölyded formák preferálása. Az épületek felsőbb szintjeit gyakran virág- és állatmotívumok, esetenként groteszk emberalakok, sőt rémisztő szörnyek díszítik. Leghíresebb képviselője talán a spanyol Antoni Gaudi volt, Magyarországról Lechner Ödön, Kós Károly, az iparművészetben pedig Zsolnay Vilmos nevét lehet kiemelni.

Rigát gyakran nevezik Európa szecessziós fővárosának, mivel nincs még egy olyan hely földrészünkön, ahol ilyen tekintélyes számban és ilyen nagy arányban fordulnának elő Art Noveau épületek. Van olyan városrész (az Alberta iela – Elizabetes iela környéke), ahol az épületek 40%-a a szecesszió jegyében fogant – varázslatosan dekadens hangulatot kölcsönözve az egész negyednek. Az építészek között voltak németek, oroszok, sőt lettek is. A rigai szecesszió legkiemelkedőbb alakjai: Mikhail Eisenstein, Friedrich Scheffel és Konstantīns Pēkšens.

 

Riga – Óváros (Vecrīga)

Riga térképe

Az óváros

Története

Nem sok település mondhatja el magáról, hogy már születésének pillanatában fővárosi címmel bírt. Riga igen. Amikor 1201-ben a brémai Albert von Buxhoeveden püspök megalapította, rögtön a Kardtestvérek Rendjének (később Német Lovagrend) legfontosabb támaszpontjává nevezte ki. Ezután gyakorlatilag töretlen fejlődésről beszélhetünk; az észak német területekről érkező telepesek – busás hasznot húzva az Oroszország és a Nyugat közti kereskedelemből – már a középkor végére virágzó Hanza-várossá emelték Rigát. 1541-ben előbb a Lengyel, aztán 1621-ben a történelmének legszebb napjait élő Svéd Birodalom foglalta el, majd 1710-ben kilenc hónapi ostrom után Nagy Péter orosz csapatai kaparintották meg. A legsúlyosabb kárt azonban Napóleon okozta Rigának, méghozzá úgy, hogy sem ő, sem a serege még csak a kislábujját sem tette be a városba. Az eset tragikomikus. 1812-ben egy sasszemű őr porfelhőt pillantott meg a távolban, mire ő mint a fába szorult féreg, tutulni kezdett a trombitájába. Riadót fújt, mivel úgy vélte, Napóleon csapatai közelednek (akik egyébként valóban arrafelé garázdálkodtak akkoriban). Az oroszok a felperzselt föld taktikájával védekeztek a hódítókkal szemben: nagy sietségükben négy templomot, 700 házat, 35 középületet és temérdek gabonaföldet gyújtottak fel városszerte, hogy útját állják Napóleon hordájának. Aztán kiderült, hogy a porfelhőt egy marhacsorda okozta...

Érdekes azonban, hogy e zűrzavaros időszak csak átmeneti megtorpanást jelentett a város fejlődésében: a 19. századra Riga a Baltikum leggazdagabb településévé, a világ legforgalmasabb faárukikötőjévé és nem mellékesen Oroszország harmadik legnépesebb városává vált Szentpétervár és Moszkva után. Belvárosában hagyományosan szinte kizárólag gazdag német kereskedők, külvárosaiban pedig zömmel zsidók, ill. oroszok éltek. A nyomorúságos jobbágyéletet megelégelő lettek csak az 1800-as évek elején kezdtek Rigába szállingózni, ami a század végére aztán tömeges bevándorlássá alakult. Az első és második világháborúban súlyos károkat szenvedett, belvárosának egy része örökre megsemmisült. A szovjet érában tovább erősítették a város hagyományosan igen erős nehézipari profilját; a munkásokat pedig a Szovjetunió legkülönbözőbb területeiről toborozták össze (a város lakosságának többségét még ma is oroszok alkotják, a lettek aránya mindössze 42%). 

Hangulata

Ha egy turista ma Lettország fővárosába érkezik, ebből már szinte semmit sem tapasztal. Felejtsük el a szovjet múltat: Riga egy fiatalos, lüktető metropolisz, elegáns, hangulatos és megdöbbentően tiszta belvárossal, ami nem mellesleg az UNESCO világörökség része. Az egyik útikönyv charme-osnak nevezi Rigát – alighanem ez a legtalálóbb kifejezés, ami ráaggatható Lettország fővárosára.

Ám vigyázat: sok turisztikai kiadványban ódákat zengnek Riga középkori hangulatú óvárosáról, amit én egy kicsit barokkos túlzásnak tartok. Tudniillik az épületek döntő többsége – beleértve az elsőszámú turisztikai attrakciókat is – a 17-19. században épült, a konkrétan középkori (értsd 1500-as évek előtti) momentum olyan ritka, mint a fehér holló. Az egyedi atmoszférával nincs baj, sőt megkockáztatom: Rigát Európa leghangulatosabb (!) városai között kell számon tartanunk, de a „középkorinál” megint csak kilóg a lóláb. A macskaköves sikátorokban, a forgalmas kis terecskéken valóban tetten érhető egyfajta kellemesen autentikus ("középkorias"?) légkör, de igazi középkori épületek híján hiba lenne kategorikusan kijelenteni, hogy a rigai óváros egészét úgy en bloc a középkori hangulat hatja át. Amivel nincs is semmi baj, mert nem kötelező annak lennie, csak helyén kell kezelni a fogalmakat...

Az egyetlen dolog, ami igazán komoly nemtetszést vált ki belőlem, az a modern épületek megjelenése Riga óvárosában. Nem tudom, nekem valahogy nem illik össze egy négyszáz éves fagerendás ház egy ultramodern business centerrel. Azt mondják a helyiek: építészeti szempontból a rendszerváltás utáni húsz esztendő több sebet ejtett a történelmi belváros egységes szövetén, mint a szovjet éra csaknem öt évtizede. A helyzet súlyosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az UNESCO figyelmeztette Rigát: leveszi listájáról, ha nem állítja le sürgősen a bevásárlóközpontok és üvegpaloták építését.

Nem tudom, hogy használta-e már valaki ezt a kifejezést (én még nem hallottam), de szerintem Riga tipikusan férfias, Tallinn pedig kifejezetten nőies város. Nehéz megmagyaráznom, hogy miért. Hasonló kategória, hasonló hangulat, de mégis teljesen más a kettő. Rigát valahogy markáns, zömök, ugyanakkor elegáns városnak érzem, míg Tallinn (róla nemsokára...) kecsesebbnek, játékosabbnak és egy picit vidámabbnak tűnt. 

Mindent összevetve Riga gyönyörű, hangulatos és rendkívüli módon szerethető város (én már beleszerettem), bárkinek, bármikor tiszta szívemből ajánlhatom!

Riga jelképei

- Feketefejűek Háza. A Feketefejűek egy nőtlen kereskedőkből álló céh voltak a középkori Baltikumban; nevüket védőszentjükről, a fekete bőrű afrikai Mauriciuszról kapták. Az egyik a kevés valóban középkori épület közül. Az eredetit 1344-ben építették, azonban miután a II. vh-ban és a szovjet érában súlyosan megrongálódott, 1999-ben újjá kellett építeni.

- „Három fivér”: a legautentikusabb épületegyüttes a városban. Riga legrégebbi háza a jobb oldalon látható, a 15. században épült.

- Szent Péter templom: a rigai horizont meghatározó eleme

- Svéd Kapu: 1698-ban vágták a várfalba. A hóhér a kapu melletti házban lakott - ablakába piros rózsát tett reggelenként, ha munkába indult.

- Macskás ház: a 20. század elején épült ház tulajdonosa egy lett kereskedő volt. Az utca szemközti oldalán működő céh nem volt hajlandó felvenni tagjai közé, ezért mérgében két macskát helyezett el tornyaira, farral a céh épülete felé. A hosszú pereskedés aztán sikerrel végződött: végül is felvették a jóembert a céhbe azzal a kikötéssel, ha elfordítja a macskáit...

- Központi piac: négy egykori zeppelinhangárban kapott helyet.

 Riga óvárosa képekben

Feketefejűek Háza

"Három fivér"

A 17. századi Szent Péter templom -
uralja a rigai horizontot

Szent Péter templom -
lutheri puritánság

Kilátás dél felé. Jobbra a Daugava folyó,
háttérben a TV-torony, középen a központi piac,
balra hátul a Tudományos Akadémia

Kilátás észak felé. Daugava, a Rigai Dóm
tornya és egy kedves kis tér

Dóm tér

Lívek tere

Utcakép 1.

Utcakép

Utcakép

Jakab kaszárnyák -
ma elegáns bevásárlóutca

Hangulat

Hangulat

Éttermek

Éttermek

Lóportorony - a rigai várfal
egyetlen megmaradt bástyája

Rigai Dóm

Metzendorff-ház - 17. századi
német kereskedőcsalád háza

Svéd-kapu - a rigai várfal egyetlen
megmaradt kapuja

Rigai vár

Macskás ház

A lett parlament épülete

Riga legszebb középkori utcája + üvegfalú lift

Ki érti ezt...?

A lettekről általában + Riga, Moszkva-negyed

Utam Kalinyingrádból Rigába

Lettország régiói - az egykori balti törzsek neveit őrzik

Kik azok a baltiak?

A "balti" szónak az idők folyamán legalább négyféle, szinte szétválaszthatatlanul egymásba gabalyodó jelentése alakult ki. (Maga az elnevezés egyébként középkori kitaláció, a történelmi időkben egyik itt élő nép sem hívta magát baltinak, az csak 19. század második felétől vált fokozatosan általánossá.) Tehát: a „balti” földrajzi értelemben a Balti-tenger partján lakót: baltikumit jelent, politikai értelemben a három balti állam polgárát, nyelvészeti értelemben (az észteket kizárva) csak a letteket és a litvánokat, míg etnikai értelemben alkalmanként váltakozva e három jelentés valamelyikét veszi föl.

Kik azok a lettek?
A lett egy összesen kétmillió főt számláló népcsoport; melynek nyelve a litvánnal együtt az indoeurópai nyelvek (lásd: perzsa, görög, latin, angol, német, orosz, albán stb.) óriási családjába, annak az ún. balti ágához tartozik. Legközelebbi – de valójában még így is igen távoli – rokonaik a szlávok, de germán és finnugor hatások is felismerhetők nyelveikben. Érdekesség, hogy a balti nyelvek rendkívül archaikusak, mivel ezek őrizték meg a legtöbb elemet az egykori közös, indoeurópai ősnyelvből. A litvánt emiatt „élő múzeumként” is szokták emlegetni.
A lettek és litvánok egyikei a legrégebben mai helyükön élő népeknek Európában. Őshazájuk a Volga és Oka felső folyásánál lehetett, és valószínűleg innen vándoroltak mai lakóhelyükre az i. e. III. évezred (!) végén, ahol aztán az ott talált finnugorokkal keveredtek. Ebből az ősbalti egységből hosszú évezredek/évszázadok során kisebb balti törzsek különültek el, melyekből a középkorra végül is három nép formálódott: a porosz (ők kihaltak vagy elnémetesedtek), a litván és a lett. A mai értelemben véve azonban lett népről az 1600-as évek közepéig nem beszélhetünk. Fizikailag, hús-vér emberként léteztek ugyan, de nem kapcsolódott hozzájuk önálló lett identitás – sőt maga a „lett” kifejezés is csak a 17. században jelent meg először, és sokáig csak az anyanyelvre vonatkozott. A lett nemzet végül is négy balti törzsből kovácsolódott össze: a kursokból, a latgalokból, a zemgalokból és a sélekből; nevüket Lettország mai tájegységei őrzik (lásd a térképet).

Történelmükről nagyon röviden
A lett történelem legfontosabb elemei az elszigeteltség, az idegen hódítás, majd a közelmúltbeli államalapítás.
Elszigeteltség. A középkorban észak és nyugat felől tenger, kelet és dél felől áthatolhatatlan mocsarak és erdőségek vették körül a baltiak szállásterületet. Ezért kerülte el őket pl. a népvándorlás áradata, ezzel magyarázható a nyelveik archaikussága és valószínűleg ezért maradtak ők Európa utolsó pogány népei - egyes helyeken még az 1600-as (!) években is pogány szertartást gyakoroltak.
Idegen hódítás. A terület villámháborús lerohanása tehát reménytelen vállalkozásnak bizonyult. A legkitartóbban a Német Lovagrend próbálkozott ezzel, amely a pápától kapott felhatalmazást arra, hogy mindegy milyen áron, de térítse keresztény hitre a baltiakat. Sok-sok eredménytelen hadjárat után sorsfordítónak végül is a rigai vár megalapítása bizonyult 1201-ben, hiszen utána innen sikerült a leigázniuk a mai Lett- és Észtország népeit. (Litvánia más tészta: nekik sikerült saját – nem is akármilyen – államot alapítaniuk, de erről majd később…) A következő évszázadokban a lett nép német, aztán svéd, részben lengyel, végül orosz uralom alá tartozott. 1919-ben a történelem folyamán először sikerült kivívniuk a függetlenségüket, de a második világháború során ismét elvesztették azt: szovjet megszállás alá kerültek egészen 1991-ig.
Lettország ma független államként a NATO és az EU teljes jogú tagja.

Lettország etnikai képe sohasem volt homogén. A lettek az 1800-as évek végéig jellemzően falvakban éltek, a városok – pl. Riga – lakosságát kb. 60%-ban németek és 30%-ban zsidók alkották. A második világháború és a szovjet okkupáció újjárajzolta Lettország nemzetiségi képét: a zsidókat szinte mind egy szálig kiirtották, a németek elmenekültek vagy kitelepítették őket, a letteket pedig tízezer számra deportálták Szibériába. A szovjet megszállás után Moszkva célja hosszútávon a balti tagköztársaságok eloroszosítása volt. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy 1945 után kb. félmillió orosz özönlötte el Lettországot – voltak akik saját akaratukból jöttek, másoknak „erősen ajánlott” volt elfogadni a szovjet hatóságok invitálását. (Az lett-orosz ellenségeskedésről is később…) Egy szó mint száz: 1990-re Lettország teljes népességének már csak alig több, mint felét alkották lettek, a többiek bevándorlók, zömmel oroszok voltak. Napjainkban a lettek aránya saját hazájukban kb. 60% úgy, hogy a fővárosban pl. kisebbségben vannak az oroszokkal szemben: 42% lett, 50% orosz/ukrán/fehérorosz, 2% lengyel, 6% egyéb.


Riga – Moszkva negyed
Rīga (lettül hosszú í-vel ejtendő) a Baltikum legnagyobb városa; lakosainak száma napjainkban kb. 780 000 fő. Ritkán szoktunk belegondolni, de valójában igencsak a messzi északon található: nagyjából egy szélességen (58. fok) fekszik Kamcsatkával és Alaszka déli nyúlványával. Kulturális, turisztikai szempontból három frekventált „városnegyedet” érdemes kiemelni: a németek által épített középkori hangulatú óvárost, a 19-20. század fordulóján épült csodás szecessziós városrészt (mindkettő az UNESCO világörökség része) és a világ egyik legnagyobb és legszebb szabadtéri néprajzi múzeumát.
Rendhagyó módon én ezúttal egy olyan városrésszel kezdem a rigai bejegyzéseim sorát, amelyről az útikönyvek többsége erőszeretettel hajlamos megfeledkezni. A fekete levessel, név szerint a szinte kizárólag oroszok által lakott Moszkva-negyeddel, ami nem mellékesen Riga legrosszabb hírű kerülete. (És valóban: a város többi részéhez képest sokkal leharcoltabb állapotban van: elég sok az omladozó épület, a lyukas tető, a rusnya kóbormacska, meg a részeg ruszki – szóval tipikus munkásnegyed.) Hogy miért ezzel kezdem? Egyrészt azon egyszerű oknál fogva, mert a kollégium itt található és naponta legalább kétszer átszelem gyalog vagy trolival (ergo egyelőre ebből a kerületből láttam a legtöbbet), másrészt pedig azért, mert a Moszkva-negyed – mint csepp a tengerben – magában foglalja a 20. századi Riga lényegét, sőt kis túlzással azt mondhatjuk, hogy végigkalauzol Lettország egész újkori történelmén.
Rigát összességében véve úgy kell elképzelni, mintha összekutyulnánk mondjuk Hannovert és Moszkvát, meg Stockholmot és Budapestet. Középkori fagerendás házaival, elegáns belvárosával egy kicsit Közép-Európa; bordó–méregzöld-halványsárga fa- és téglaházaival egy kicsit Észak-Európa; panelházaival, elhagyatott gyártelepeivel és szocreál förmedvényeivel pedig egy kicsit Kelet-Európa. Nos, a Moszkva-negyed ez utóbbi kettőt ötvözi, kiegészülve azzal a ténnyel, hogy pár évtizede még itt foglalt helyet a rigai zsidónegyed, sőt a második világháború alatt a gettó is. A kerület egészen különleges – borongós, esős napokon kifejezetten szürreális – hangulatot áraszt; még annak ellenére is, hogy magából a gettóból nem sok maradt. Egy-két épület, a régi zsidótemető (ma közpark), ill. két emlékmű.

Faházak, Lauvas iela (iela=utca)

Tégla- és faházak, Jersikas iela

 

Maskavas iela

Daugavpils iela

Munkásnegyed

Munkásnegyed

Egy ortodox templom -
szerintem kifejezetten szép

Tipikus utcakép a Moszkva-negyedből

Az egykori zsidó gettó néhány
megmaradt épülete

Így elég hatásos...

A régi zsidó temető -
ma közpark

A Lett Tudományos Akadémia épülete -
pont mint Varsóban...