Vilnius - óváros (2)

Vilniusban található Európa egyik legnagyobb alapterületű óvárosa, melyet a turisztikai kiadványok csak a Baltikum barokk gyöngyeként szoktak emlegetni. Nos, ezúttal sajnos kritikusabb hangvételt kell, hogy megüssek, mert véleményem szerint (!) a három szóból mindössze másfél állja meg a helyét: a "barokk" és talán a "gyöngyszem". Valószínűleg a művészettörténészek és a lelkes útikönyvírók most szívükhöz kapnának, ha olvasnák e sorokat, a barokkos túlzásoktól hemzsegő (hehe, ez most jól jött ki...) turisztikai prospektusok szerkesztőiről pedig nem is beszélve. És hogy miért...

1. Be kell valljam: mindig gyanakvással és némi szkepticizmussal fogadom, ha egy település nevezetességeinek felsorolása egy templommal kezdődik. Tudom, most gonosznak tűnök, de tapasztalataim szerint az esetek többségében akkor van ez így, ha nem nagyon van más említésre méltó dolog a fehérre meszelt imaházon kívül. Nos, Vilnius nevezetességeinek felsorolása nemcsak, hogy templommal kezdődik, de kevés kivételtől (zömmel múzeumtól) eltekintve azzal is végződik. A vicces ebben az esetben az, hogy itt azért lenne mit  mutogatni, de a városimázs valamiért nagyon ráállt erre a témára. Nem tagadom: az óvárost lenyűgözően csodálatos barokk templomok díszítik, melyeket öröm fényképezni - kb. másfél óráig. Aztán ahogy újabbak és újabbak és újabbak bukkannak fel a horizonton, lassan-lassan lelohad az ember lelkesedése és egy idő után már mindegyik tök egyformának tűnik. Sajnos nálam hamar inflálódott az esztétikai értékük. Egy szó mint száz: Vilniusban elképesztően és indokolatlanul sok a templom (főleg a katolikus; az ortodox hagymakupolák itt kivételesen üde színfoltot jelentenek), az pedig már megint csak az én egyéni szoc. problémám, hogy az aranyszínben burjánzó, cirádás, olykor giccsbe hajló barokk nem tartozik a kedvenc stílusirányzataim közé.
2. Vilnius nem a Baltikum. Ha bekötnénk bármely magyar ember szemét és kilöknénk Vilniusban, nem mondaná meg, hogy Litvániában, azaz elvileg a Baltikumban jár. A litván főváros pont olyan, mint akármelyik lengyel vagy magyar történelmi hangulatú  város. Nagyon szép, hiba nincsen benne, egész egyszerűen egy magyar ember számára a legminimálisabb mértékben sem különleges. Az útikönyvek, melyek finom és kecses ékszerdobozról írnak és gyakorta a legszebb baltikumi városnak titulálják, persze mind amerikai vagy nyugat-európai tollakból születtek. Szóval a litván fővárost nyugodtan le lehet törölni a Baltikum térképekről: Vilnius ízig-vérig Közép-Európa. Egy picit igazságtalannak érzem magam, mert Tallinn és Riga nagyon magasra emelte a lécet, de tény ami tény: Vilnius nekem hamar unalmassá vált. Amik igazán tetszettek: a  Szent Anna-templom, a Katedrális (mily' meglepetés: az egyik gótikus, a másik klasszicista), a hangulatos sétálóutcák és a turisták által kevésbé látogatott szegletek: az egykori zsidó gettó és az Užupis-kerület.

Konklúzió: aki szereti a barokkot és kedvét leli abban, hogy ki-belibbenhet a püspöki palástokkal, aranyozott kehelytartókkal telezsúfolt múzeumokból, a tömjénszagú templomokból és kápolnákból, valószínűleg a mennyországban érzi magát Vilniusban. Én azonban, aki elsősorban a történelem szagára, a macskaköves, kanyargós utcák ódon hangulatára voltam kíváncsi, csalódtam egy picit. Fizikai értelemben ezek is megvannak ugyan, de a jó ég tudja miért, én nem éreztem rá arra a  bizonyos varázslatos atmoszférára, amiről korábban oly' sokat olvastam. Szumma-szummárum: VILNIUS CSODASZÉP ÉS KIHAGYHATATLAN, de nekem valamiért végig olyan érzésem volt, hogy a történelme és páratlanul színes nemzetiségi-vallási élete sokkal érdekesebb, mint a város maga...

1. Hajnal-kapu. Az egyetlen épségben megmaradt várkapu.
2. Csodatévő Mária-kápolna. 1671-ben karmelita apácák emeltettek kápolnát a kapu fölé, ahová Szűz Mária aranyba és ezüstbe foglalt képét helyezték. Hogy mitől csodatévő, sajnos nem sikerült kiderítenem, de tény ami tény: rendszerint hatalmas sorok kígyóznak a lépcsője előtt. Litvánia egyik legfontosabb zarándokhelye ez, ahová messzi földről (általában Lengyelországból) érkeznek hívők, hogy fohászkodjanak a szentkép előtt térdelve.

1. Szent Kazimir-templom. Vilnius legrégibb, 1605-ben emelt barokk temploma. A történelem során a város aktuális urai rendszerint átalakították és saját céljaikra használták: az oroszok  ortodox, a németek protestáns templommá alakították, a szovjet időkben pedig az "Ateizmus és vallástörténet" c. múzeumnak adott otthont.
2. Barokk oltár. Ízlés kérdése...

Vilnius óvárosának ütőere, a mindig nyüzsgő Pilies gatvé (Vár utca).

1. Paraskovila Piatnickaja ortodox templom.
2. Baziliánus-kapu. Barokk boltív, mely hogy-hogy-se egy templomhoz, a Szentháromság-bazilikához vezet.

Szent Anna-templom. Nem lehet nem beleszeretni ebbe a lenyűgözően szép és valóban páratlan gyöngyszembe. A litván téglagótika unikális remekműve 1520-1572 között épült. Állítólag Napóleonnak annyira megtetszett, hogy komolyan fontolóra vette: elszállíttatja Párizsba, hogy igazán méltó helyre, a Notre Dame mellé kerülhessen.

1. Bernát-rendiek kolostora. Közvetlenül a Szent Anna-templom mögött található - harmonikus, teljes egészt alkotva azzal.
2. Úton Užupis felé.

Užupis. Vilnius bohémnegyede, ahol művészek és lakásfoglalók 1998. április 1-jén kikiáltották függetlenségüket. A kerület saját elnökkel, himnusszal, zászlóval és alkotmánnyal rendelkezik, utóbbi több nyelven olvasható és számos pontos ki van függesztve Užupis-szerte. Az alkotmány vicces pontokat is tartalmaz, pl. mindenkinek joga van különcködni, boldognak lenni, a kutyáknak pedig joguk van kutyának maradni... Április 1-jén ünneplik a köztársaság napját, olyankor határőrök pecsételnek a rögtönzött útlevelekbe. A legjobb az az egészben, hogy a litván kormány vette a poént és hivatalos diplomáciai kapcsolatot létesített a szakadár köztársasággal. Jelenleg a vilniusi művészélet központja, jelképe  az Užupis angyala szobor.

Vilnius legnagyobb katolikus temploma a Katedrális, mely jelenlegi klasszicista formáját az 1700-as évek legvégén nyerte el. Az impozáns, hófehér székesegyház több történelmi személyiség (pl. Sándor király és IV. László) örök nyughelye, az előtte álló 52 méter magas harangtorony pedig Vilnius egyik jelképe.

A Gedimino sétálóutcán épp vásárt tartottak: rengeteg emberrel és sok érdekes látnivalóval.

Vilnius (1)

Bábel...

Ha egy mondatban szeretnénk érzékeltetni egy kívülállóval a kelet-közép-európai viszonyok bonyolultságát, elég Báthory Istvánra és Vilniusra hivatkoznunk. „Négyszáz évvel ezelőtt volt egy lengyel király, aki egyúttal a ma Romániához tartozó Erdély magyar fejedelme volt; ő litván nagyfejedelemként alapított egy egyetemet Vilnában, amely a Szovjetunió legrégibb egyeteme” – írta Domány András 1990-ben. Ha kiegészítjük mindezt azzal, hogy Litvánia mai fővárosát a második világháborúig többségében lengyelek lakták, hogy népes zsidó közössége miatt „észak Jeruzsálemének” is nevezték, hogy ugyanezen időszakban a környező falvakban többnyire litvánul és fehéroroszul beszéltek, már-már a bábeli zűrzavar állapota sejlik fel előttünk. És akkor nem esett még szó az oroszokról, ill. két igen érdekes török eredetű népcsoportról: a muzulmán vallású tatárokról és a judaizmus egy sajátos formáját követő karaimokról…

A múlt

A legenda szerint Vilnius városát Gediminas litván nagyfejedelem alapította 1323-ban. Álmában egy vasfarkast látott, ami olyan hangosan üvöltött, mint száz másik együttvéve. Ezt égi jelnek tekintette és már másnap elhatározta: ezen a helyen, a Neris, ill. Vilna folyók találkozásánál fogja felépíteni új fővárosát. A 15. századra már Kelet-Európa egyik legnagyobb, legerősebb vára állt a vilniusi Gediminas-dombon, amely a litvánság legfontosabb történelmi szimbólumává vált.

A litvánok után először az askenázi zsidók jelentek meg nagy tömegben Vilnius környékén, akik két irányból: egyrészt a Rajna-medencéből, másrészt ukrán-belorusz területekről vándoroltak a lengyel-litván állam területére még a 15-16. században. A baltiak valamiért mindig is sokkal toleránsabb magatartást tanúsítottak a különböző vallási, anyanyelvi csoportok, egyáltalán a bevándorlók iránt, mint Európa más tájain és ez nemcsak az észt és a lett, hanem a lengyel-litván területekre is igaz volt. A zsidókat a lengyelek megjelenése, pontosabban a litván nemesség fokozatos ellengyelesedése követte, amely a lublini unió megalakulásával (1569) vette kezdetét, és egészen az 1800-as évek közepéig, a litvánok nemzeti öntudatra ébredésének hajnaláig tartott. A 17-18. század vészterhes időszakában a Vilnius-vidék valósággal elnéptelenedett, ekkor öntötték el belorusz tömegek a várost és környékét. Az oroszok többsége ezzel szemben csak a cári önkényuralom idején, az 1800-as években költözött Vilniusba. A litvánok tehát az évszázadok során fokozatosan kisebbségbe szorultak ősi fővárosukban.

20. század

Az 1897-es népszámlálás szerint Vilnius város lakosságának 40%-át zsidó, 31%-át lengyel, 20%-át orosz anyanyelvűek alkották és litvánul mindössze 2%-uk beszélt. A vilniusi járás ugyanekkor a korabeli Európa egyik legszínesebb összetételű területe volt, ahol az orosz (10%), a lengyel (20%), a litván (20%), a jiddis (21%), és a fehérorosz (26%) anyanyelvűek közel azonos arányban képviseltették magukat!

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a statisztika ezúttal legjobb esetben is csak tájékozódási pontnak tekinthető, hiszen az anyanyelv – etnikum – vallás kategóriáinak elkülönítése, és ezáltal a terület „jogos” tulajdonosának megnevezése relatív többség alapján, gyakorlatilag lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Van például bizonyítékunk lengyel tudatú, fehéroroszul beszélő közösségekre éppúgy, mint litván identitású, de lengyel anyanyelvű, vagy zsidó származású és vallású, de oroszul kommunikáló lakosokra. A helyiek azonban ekkortájt még nemigen törődtek a nemzeti önmeghatározás problematikájával, legtöbben alighanem egyszerűen „idevalósinak” nevezték volna magukat, ha lett volna ilyen kategória.

Csak a 20. század elején kezdett kiélesedni a lengyel-litván vita arról, hogy az anyanyelv vajon meghatározója-e az etnikai identitásnak. A litvánok, akik a térségben élő lengyeleket többnyire polonizálódott litvánnak tekintették (és ebben tulajdonképpen igazuk volt) erre határozott „nem” választ adtak – ellentétben természetesen a lengyelekkel, akik szerint egy ember nemzetiségét a tudata és jelenlegi magatartása határozza meg, nem pedig vérségi kötődése. A vilniusi kötődésű Nobel-díjas lengyel író, Czesław Miłosz utólag így foglalta össze gondolatait: „nekünk alapjában lengyel anyanyelvű litvánoknak kellett volna tartani magunkat, csakhogy ezt senki nem akarta. Se az elnemzetietlenítő lengyel kultúrával szemben sündisznóállásba húzódó litvánok, se a lengyelül beszélők, akik magukat egyszerűen lengyelnek tartották és lenézték az »alázatosan instállomokat«, a parasztnemzetet”. 

Az első világháború végén a várost lengyel csapatok foglalták el, amely így 1939-ig Lengyelországhoz tartozott. Litvánia és Lengyelország között kvázi-háborús helyzet alakult ki. Megszakadt közöttük mindenfajta kapcsolat: a határokat lezárták, a síneket felszedték, a postaforgalmat leállították és a litván mozikban tilos volt pl. olyan filmet vetíteni, amiben lengyel színész játszott… Vilnius 1939-ben került vissza Litvániához, de nem sokáig: 1944-ben a Szovjetunió bekebelezte az egész Baltikumot. Azonban míg Tallinn és Riga jelentős mértékben eloroszosodott a szovjet időszakban, addig Vilnius, mely a második világháború után szinte kongott az ürességtől (a zsidókat gyakorlatilag mindegy szálig kiirtották, a lengyelek többsége pedig elmenekült), egész más úton járt: a litvánok vették birtokukba. Napjainkban a város lakosságának 58%-a litván, 19%-a lengyel, 14%-a orosz, 4%-a fehérorosz, azonban a Vilniust körülvevő három megyében még ma is lengyel többség jellemző.

„Azt hiszem, a mai fiataloknak nehéz megérteni a háború előtti Vilnius enklávé-jellegét: se lengyel, se nem lengyel, se litván, se nem litván, se vidék, se főváros. Itt nem létezett tősgyökeres falusi vagy városi tájszólás, csak egy mókás idevalósi nyelv létezett, amely szellemében talán közelebb állt a fehéroroszhoz, mint a lengyelhez” (Tomas Venclova). Ez a különös atmoszférájú város – mely a 19-20. század fordulóján még egy lengyel-zsidó sziget volt a litván-fehérorosz tengerben – ma is enklávé, csak most éppen litván-orosz enklávé egy többségében lengyelek lakta vidéken.

Vilnius - első benyomások
Vilnius jelenleg a Baltikum második legnagyobb települése, lakosságszáma kb. 555 000 fő. Ebből azonban szinte semmit sem érzékelhetünk: azt kell mondjam, hogy a litván főváros a legkevésbé nagyvárosias nagyváros, ahol életemben jártam. A belváros épületeinek döntő többsége egy-két, maximum három emeletes, a forgalom meglepően kicsi és emiatt az utcákon is sokkal lassabban folyik az élet, mint más metropoliszokban. Engem Egerre emlékeztetett, csak persze sokkal nagyobb kiadásban. Szumma-szummárum, fura dolog ilyet írni egy európai fővárosról (pláne egy olyanról, amely 2009-ben egyúttal Európa Kulturális Fővárosa is volt), de számomra Vilnius egy csendes, bájos és provinciális városkának tűnt. Egyébiránt Vilniusi büszkélkedhet a világ legnagyobb barokk óvárosával, mely 1994 óta az UNESCO világörökség része.


1. Vilnius jelképe, az üvöltő farkas.   2. Távolban a Gediminas-domb, a litvánok "szent hegye", függetlenségük jelképe.

1. Gediminas-torony. Az 1300-as években épült nyolcszögletű, háromemeletes téglatoronyban jelenleg vármúzeum működik. A legtöbben azonban a kilátás miatt kapaszkodnak fel a dombtetőre.
2. A Neris-folyó túlpartján a modern üzleti negyed üvegpalotái, felhőkarcolói emelkednek; az elmúlt két évtized dinamikus gazdasági fejlődésének indikátorai.

1. A horizonton a TV-torony sziluettje dereng. A 326 méter magas építmény 1991. január 13-án örökre beírta magát a világtörténelembe. Miután a litvánok kikiáltották függetlenségüket, szovjet csapatok rohanták le Vilniust és tankok gördültek a TV-torony elé is. A lánctalpasok tüzet nyitottak az utat elálló fegyvertelen tüntetőkre és 14 embert megöltek, 700-at megsebesítettek.

Városház-tér. Múlt és jelen - a vilniusi óváros nagy része szerencsésen átvészelte a 20. századot és megőrizte régi báját.

folyt. köv.

Litvánia történelme + Kernavé

Kik azok a litvánok?

A litvánok a lettek rokonai, nyelvük az indoeurópai nyelvcsalád balti ágához tartozik. Napjainkban összesen 4,1 millió litván él a világban; ebből 2,8 millió Litvániában és kb. egymillió az USÁ-ban, ill. Nagy-Britanniában. A legnépesebb és egyúttal legnagyobb területű balti állam sok szempontból kakukktojásnak számít a Baltikumban. A legszembetűnőbb különbség talán az, hogy az észtektől és lettektől eltérően a litvánok döntő többsége katolikus vallású, de a történelmi háttér és a gazdasági fejlődés is egészen eltérő irányt mutat (pl. Litvánia tipikus agrárállam, míg Észt- és Lettország sokkal inkább ipari jellegű).

Történelem

Litvánia múltja alighanem a világtörténelem legérdekesebb és legizgalmasabb fejezetei közé tartozik, a főváros, Vilnius históriája pedig annyira kalandos és vadregényes, hogy azt bizony a hollywoodi forgatókönyvírók is megirigyelhetnék.

A litván államiság kezdetéről (1200-as évek eleje) kevés megbízható információ áll rendelkezésre, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy államalapítójuk és első jelentős uralkodójuk Mindaugas nagyfejedelem volt. A Litván Fejedelemség Gediminas, majd Jogaila (ő Nagy Lajos magyar király lányát, Hedviget vette feleségül) és Vytautas uralkodása alatt élte virágkorát. Egymillió km²-es területével Litvánia a késő középkori Európa legnagyobb állama volt, határai a Fekete-tengertől a Balti-tengerig és keleten Moszkváig nyúltak!

1386 egy igen nevezetes dátum a litván történelemben: ekkor vették fel – Európában utolsóként – a kereszténységet és ekkor kötöttek szövetséget Lengyelországgal. E szövetség aztán egyre szorosabbá és szorosabbá vált, mígnem kétszáz évvel később bekövetkezett a két állam tényleges összeolvadása (lublini unió), ami kis híján a litván nemzet kihalását eredményezte. A hanyatlásnak több oka is volt. Mindenekelőtt a kereszténység késői felvétele (arról nem is beszélve, hogy a litvánok többsége még évszázadokig gyakorolta az ősi, pogány szertartásokat), az írásos kultúra hiánya (a litván nyelv ti. igen sokáig kizárólag szóbeli volt) és a litván nemesek fokozatos ellengyelesedése (a fejlettebb lengyel kultúra vonzó volt számukra). 

Litvánia 1600-ban

A 17. században maga a birodalom is hanyatlásnak indult, méghozzá fura módon azért, mert alkotmányos berendezkedése túlságosan modern volt a korabeli Európához képest. A királyt a szejm nevű országgyűlés választotta, mely alsó- és felsőházból állt, és ahol minden nemes szavazata – függetlenül vagyonától, hatalmától – ugyanannyit ért. (A jobbágyok és városi polgárok nem szólhattak bele az ország ügyeibe.) A különös, ám egész jól működő „nemesi demokrácia” azonban megfeneklett akkor, amikor bevezették a szabad vétó jogát: kimondták, hogy a törvények életbe lépéséhez közmegegyezésre van szükség. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy pl. az új királyt egyhangúan kellett volna megválasztania 200 ezer embernek! Nem véletlen, hogy elszabadult a pokol és az ország döntésképtelenné vált. A háborúk mellett éhínség és járványok is tizedelték a lakosságot, így a lengyel-litván állam könnyű prédává vált: 1795-ben be is kebelezte az Orosz, ill. nyugati részét a Porosz Birodalom.

A nemesség, a papság és a polgárság ekkor már rég lengyelnek vallotta magát és litvánul sem tudott. Ennek ellenére litvánnak vallotta magát, mivel a „litván” szó ekkoriban a területre vonatkozott (valahogy úgy, mintha „dunántúliakról” beszélnénk) és nem a nyelvre vagy a nemzetre. Magát a litván nyelvet már falun is egyre kevesebben beszélték. Hogy mi mentette meg a végleges kipusztulástól? Érdekes módon az agresszív, russzifikációs politikát folytató orosz önkényuralom, amely a pravoszláv kultúra terjesztésének szándékával 1864-ben betiltotta a lengyel nyelv használatát (a litván nyelv annyira marginális volt, hogy tudomást sem vettek róla). A templomokban ekkor rendelték el a litván nyelvű misézést, melyet faragatlansága miatt sokan megvetettek ugyan, de még mindig a kisebbik rossznak tartották az orosszal szemben. A cár később betiltotta a teljes latin ábécét (a litvánt is), de a szellem már kiszabadult a palackból: a litván nyelv, kultúra elindult az önálló fejlődés útján és fokozatosan kibontakozott a litván nemzeti öntudat is.

Az első világháború zűrzavarában egymást váltogatták az államformák, a kormányok és a legkülönbözőbb egyenruhát viselő hadtestek; a lengyel többségű Vilnius pl. 1917 és 1920 között összesen nyolcszor cserélt gazdát. A küzdelem végül átmenetileg lengyel diadallal végződött: Vilniust 1920 és 1939 között megszállás alatt tartották. Litvánia tehát fővárosa nélkül vált független köztársasággá 1918-ban, a kormány Kaunasban székelt. A lengyel-litván ellenségeskedés mind a mai napig tetten érhető: a lengyelek Trianonként élték meg a Vilnius-vidék elvesztését 1939-ben, míg a litvánok a történelmi sérelmeik miatt fújnak a lengyelekre.

Litvánia páratlanul színes etnikai-vallási képe (litvánok, lengyelek, zsidók, oroszok, fehéroroszok, németek, tatárok – bővebben legközelebb) igencsak megfakult a második világháborúban, mely becslések szerint egymillió emberáldozatot követelt Litvániában. Az ’50-es évek végéig ráadásul kíméletlen partizánharc dúlt a szovjet hadsereg és az erdőkben bujdosó litván ellenállók között. A Szovjetunióban hasonló sors várt Litvániára, mint a másik két balti köztársaságra, azzal a fontos különbséggel, hogy ide  az ipar relatív fejletlensége miatt sokkal kevesebb orosz bevándorló érkezett.

Litvánia 1991 óta független állam, az EU és a NATO teljes jogú tagja. Napjainkban a lakosság 84%-a litván, 6%-a lengyel (ők Vilnius körül még ma is abszolút többséget alkotnak), 5%-a pedig orosz.

Első benyomások

A vidéki Litvánia nagyon kellemes meglepetést okozott: szelíden hullámzó táj, szénabálák, csillogó tavak, dús fenyvesek, békésen legelgető  tehéncsordák... Nagyon barátságos, már-már romantikusan idillikus falusi-tanyasi környezet fogadott, melynek hangulata valahogy folyton folyvást Erdélyt juttatta eszembe - no persze hegyek nélkül. Leginkább a takarosság, a bájos tökéletlenség tetszett benne. (Biztos az én különbejáratú bogaram, de nekem nem tetszik az a sterilség, geometrikus szabályosság ami  pl. Ausztriát jellemzi.) A telekhatárok bizony kacskaringósan futnak, a fából ácsolt kerítések olykor foghíjasak, a poros földutakon szekerek döcögnek, a jószágok  pedig szabadon bóklásznak a legelőkön úgy, hogy kilométeres körzetben egyetlen homo sapiens sem tartózkodik.

Kernavé

A Vilniustól 20 km-re északra fekvő Kernavéban volt alkalmam bepillantást nyerni a lassan csordogáló litván falusi életbe. Egyúttal azonban igen nevezetes, az UNESCO által is védett helyen jártam: a középkori litván állam történelmi fővárosában, a "balti Trójában". A legenda szerint itt koronázták meg 1253-ban Mindaugast, a "litván Szent Istvánt". A települést az 1390-es években rombolták le és soha nem építették újjá, a főváros  Trakaiba, ill. Vilniusba költözött. A régészeti feltárások az 1970-es évek végén kezdődtek és jelenleg is tartanak. A múzeum sajnos felújítás miatt zárva volt, így csak az egykori település helyét mutató néhány várhalomra tudtam felkapaszkodni.

Egy litván falu, Kernavé

Litvánia ősi fővárosának maradványai