Jūrmala + hokiélet Rigában

Jūrmala, a "balti riviéra"
Nemcsak Lettország, hanem az egész Baltikum elsőszámú üdülőtelepülése, amely Rigától alig 20 km-re fekszik nyugati irányban. A névadással valószínűleg nem tökölhettek sokat, mivel jūrmala szó lettül egész egyszerűen "tengerpartot" jelent. Bár közigazgatásilag egyetlen településnek számít (56 000-en lakják), valójában 8-10 kisebb városka összenövéséről van szó, valahogy úgy, mint a Balaton déli partján. Érdekesség, hogy a városlánc déli irányú terjeszkedését jelentős mértékben korlátozza a Lielupe folyó, mely a tengerparttal párhuzamosan, attól mindössze pár száz méternyire kanyarog.
Túl sok látnivaló nincs Jūrmalában, így a holtszezonon kívül érkezőknek be kell érniük a  magányos tengerpart és a város tengelyében futó, félig-meddig kihalt sétálóutca látványával. Nyáron viszont dübörög az élet, évente százezrek érkeznek a Baltikum és Oroszország legkülönbözőbb pontjáról, hogy itt töltsék vakációjukat. E hagyomány nem újkeletű:a Szovjetunióban Szocsi után a második legfelkapottabb tengerparti üdülőváros volt Jūrmala, melyet már akkoriban hatsávos autópálya kötött össze Rigával. Állítólag itt forgatták a külföldre szánt és Amerikában is vetített szovjet filmeket, hogy büszkén mutogathassák: "lám nekünk is van autópályánk".
A standról. Szép és tiszta, valójában pont olyan, mint bármely más szépen karbantartott strand a világon. A különbséget talán a Balti-tenger vize jelenti, melynek hőmérséklete  szerény véleményem szerint súrolja az élvezhetőség alsó határát (a legforróbb júliusi napokon sem éri el a 22 fokot), ill. a víz sótartalma, ami mindössze 3%-os - a világátlag 35%. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy egyáltalán nem sós, szinte iható. Ennek két fő oka van: egyrészt az Egyenlítőtől való nagy távolság (sok csapadék, kis párolgás), másrészt pedig a világóceántól való elzártság (a tengerbe ömlő folyók nagy mennyiségű édesvizet juttatnak a Balti-tengerbe, ezért brakkvíz alakul ki). Utóbbi más módon is befolyásolja a Balti-tenger viselkedését: gyakorlatilag nincs árapály jelenség.


Tengerpart

Csinos nyaralók a 19. század végéről

Sétálóutca

Riga és a jégkorong
Azt kell mondjam, hogy a Jūrmalába tett kirándulás feleolyan jó móka sincs, mint egy Dinamo Riga mérkőzés megtekintése Európa egyik legnagyobb hokicsarnokában. Az Arena Riga teljes kapacitása jégkorongmeccsek idején kb. 11-12 000 fő, ami rendszerint meg is telik szurkolókkal. A helyiek szerint nincs még egy olyan város Európában, mely annyira a jégkorong bűvöletében élne, mint Riga. És való igaz: itt minden a hokiról szól. Ha meccs van, nem lehet olyan kocsmát, éttermet találni, ahol ne közvetítenék élőben a derbit, de még a szupermarketek polcain porosodó  TV készülékek is az Aréna eseményeit mutatják. A boltban mindenféle, Dinamo Riga emblémával ellátott termék kapható, legyen az üdítőital, sajt, chips vagy a csapat hivatalos meze. A mérkőzés sokak számára családi program. Így nem kell csodálkozni, ha a hároméves copfos kislánytól kezdve a hetvenéves nagypapáig-nagymamáig, és a kigyúrt, agyontetovált vezérszurkolótól kezdve a magassarkúban tipegő plázacicákig mindenki ott szorít a csarnokban.
A ligáról. Néhány évvel ezelőtt indult a KHL (Kontinental Hockey League) nevű jégkorongbajnokság, melynek keretein belül Oroszország, Fehéroroszország és Kazahsztán legjobb csapatai mérük össze erejüket, illetve ott találjuk az indulók közt a lett Dinamo Rigát is. Az észak-amerikai NHL után a világ második legjobb hokibajnokságáról van szó, ahol a rigaiak erős középcsapatnak számítanak. Ami fontos és megkerülhetetlen: a Dinamo Rigának való szurkolás itt egyet jelent a lett nemzeti érzés kinyilatkoztatásával, főleg az örök ellenség, az orosz csapatok elleni derbieken (annál is inkább, mert a Dinamo Riga csapatában szinte kizárólag lett játékosokat találunk). Másrészt pedig a rigaiak  keble csak úgy dagad a büszkeségtől, hogy ők képviselik Európát ebben a grandiózus Eurázsiai küzdelemsorozatban; nem véletlenül találunk például .eu -t a csapat hivatalos honlapjának címében.
A hangulat félelmetes, a show pedig fergeteges. Szumma-szummárum kihagyhatatlan program  és ami nagyon fontos: mindenkinek (nemcsak a sportbarátoknak) garantáltan életreszóló élmény!

Arena Riga

Pillanatképek a Dinamo Riga - SKA Szentpétervár debiről.

 

A hangulatfelelős - szép szál legény. :)

És végül néhány rövid videó.

1. Szokásos show a meccs előtt. (Ezt nem én készítettem, de remélem jól visszaadja a hangulatot.)

2. Pályán a Dinamo Riga - ahogy én láttam.

3. Hokimeccs közelről.

4. Rövid szünet.

5. Gól után.

Lettország története 8 percben - gyurmafilm

http://www.youtube.com/watch?v=EcKIeD3RxRQ

Annyira édes, hogy megérdemel egy külön bejegyzést. Sajnos nem sikerült magyar feliratot készítenem hozzá, így jobb híján itt vagyok kénytelen kommentálni a történetet. Jó szórakozást! :)

- Pogány lettek.
- 1201: német hódítók, Brémai Albert megkereszteli a Baltikumot.
- 1577: orosz hódítók, Rettegett Iván uralma.
- Lengyel hódítók, a katolikus vallást erőltetik a lettekre.
- Luther Márton: reformáció, a lettek evangélikusokká válnak.
- 1700: svéd hódítók, XII. Károly
- 1721: orosz hódítók, I Péter: "ablak Európára, tetszik ez nekem!", majd Nagy Katalin.
- 1917: Lenin, a lettek többsége kezdetben szimpatizált a szocialista eszmékkel.
- I. világháború: orosz, német, majd szovjet megszállás.
- 1918: független Lettország.
- 1940: első szovjet okkupáció.
- Náci megszállás.
- Második szovjet okkupáció.
- Sztálini idők.
- 1961: Hruscsov: "le a személyi kultusszal!"
- Brezsnyev, Andropov, Csernyenko, Gorbacsov. Tüntetések a szabadságért.
- 1991: független Lettország
- 2???: "Ne zavarjatok!"

Tallinn - óváros (3)

Céltalan bolyongás a macskaköves, kanyargós tallinni sikátorokban.

Nem tudom miért, de ezek a kedvenc képeim.

1. Középkori polgárházak - az alsó szinten lakott a család, az emeleteken pedig raktárak, műhelyek kaptak helyet.

2. Háttérben a Kiek in de Kök, a legtöbbet fényképezett zömök bástya.

Jobbra a "Három nővér" fantázianevet viselő épületegyüttes. Neve a összecseng a rigai "három fivérrel" és ugyanarról nevezetes: a legszebb, legautentikusabb középkori (15. szd.) házcsoport a városban.

1. Szent Olaf-templom. 159 méter magas tornyával a középkorban a világ legmagasabb épületének számított, ennek azonban komoly ára volt. Nem tudom, hogy a tallinniak  valaha is elgondolkoztak-e azon, hogy "a kevesebb néha több", de ha máskor nem is, a nyolc végzetes erejű villámcsapás és a háromszori porig égés után biztosan nekik is megfordult a fejükben e gondolat. Ennek ellenére a templom időről-időre eredeti magasságában újjáépült, bár 1820-ban - talán a balszerencsék sorozata miatt - csökkentették kb. 20 méterrel. A Szent Olaf-templom tornyából tárul elénk a legszebb panoráma; üröm az örömben, hogy ezáltal épp a tallinni horizont legjellemzőbb eleme hiányzik a fényképekről.

2. Egyszerűség és praktikusság - az északi (és/vagy protestáns?) mentalitás tökéletes lenyomata.

A felsőváros felé a Toompea-dombon.

1. Toompea vár. A vár 1229-ből, legmagasabb tornya (Hosszú Hermann torony) pedig 1371-ből származik. Itt található az észt parlament (Riikogu) nem különösebben látványos épülete is.

2. Dóm-templom. A legnagyobb evangélikus imaház Tallinnban. Nem messze innen található a Dán király kertje, az a nevezetes pont, ahol a legenda szerint II. Valdemar király megpillantotta az égen a dán lobogót.

Alekszander Nyevszkij ortodox-katedrális. Az 1800-as évek végén épült, jelenleg a leghatalmasabb görögkeleti templom a városban. Amikor Észtország 1918-ban független állam lett, az észt hatóságok fel akarták robbantani, mivel orosz provokációnak tartották, hogy épp az észt parlament tőszomszédságában áll az ősellenség imaháza. Végül a z akkori kormánynak nem volt elég pénze a bontáshoz, és szerencsésen átvészelte a 20. századot is.

Tallinn - óváros (2)

Történelem - dióhéjban

Feltételezések szerint az első finnugor törzsek kb. 4500 évvel ezelőtt táboroztak le Tallinn mai helyén. Az első középkori erődítményt a 9-10. században emelték a Toompea-dombon – ott, ahol ma az óváros található – azzal a céllal, hogy biztosítsák az orosz, ill. skandináv területek között kialakuló kereskedelmi útvonalat. Az 1200-as években hol a dánok, hol a német Kardtestvérek Lovagrendjének fennhatósága alá tartozott a város. A legenda szerint, amikor 1219-ben II. Valdemar dán király Tallinn várát ostromolta, egyszer csak vörös posztó jelent meg az égen fehér kereszttel, mely lassan alászállt egyenest a dán püspök kezébe. A fáradt dán sereg ekkor újult erővel vetette bele magát a csatába és végül is sikerült bevennie az erődítményt. Az a bizonyos vörös posztó fehér kereszttel ettől a pillanattól kezdve számít Dánia hivatalos zászlajának, és egyúttal a világ egyik legrégibb nemzeti szimbólumának. (Maga a Tallinn, azaz „Taani linn” kifejezés is „dán várost” jelent észtül, bár egyes nyelvészek a „tali linna”, azaz „téli város” eredetre esküsznek). Miután a dánok eladták Észtország területét a Német Lovagrendnek, Tallinn (német nevén Reval) gyors fejlődésnek indult és a 14. század végére az egyik legnagyobb és leggazdagabb Hanza-várossá vált. A „nagy” persze relatív kategória: a középkor végén Tallinn kb. 4000 állandó lakossal bírt. A 16-18. században az állandó háborúskodás visszavetette fejlődését, a lakosságot pedig járványok sorozata tizedelte: az 1710-es pestisjárványban pl. odaveszett Tallinn népességének kilenctizede. Ezután az Orosz Birodalomhoz került, ahol Riga után a második legfontosabb baltikumi várossá vált; elsősorban a közeli Szentpétervár hatott serkentőleg fejlődésére. Híres volt papír- és gyufagyártásáról, hajóépítő üzeméről és fontos haditengerészeti támaszpontjáról.

Innentől kezdve Tallinn története kísértetiesen hasonlít Rigáéra. A 19. században az észt nemzeti ébredés központja lett, ahol az etnikai összetétel a vidékről beköltöző észt tömegek hatására radikálisan átalakult: 1867-ben még csak a lakosság fele, 30 évvel később már 89%-a volt észt anyanyelvű. A második világháború során a német lakosság – részben Hitler parancsára – elhagyni kényszerült a várost, amely 1944-ben a Szovjetunióhoz került. Hatalmas volumenű iparosítás kezdődött, Tallinnban és tágabb vonzáskörzetében egyaránt. A közeli Paldiskiben pl. szigorúan őrzött atomtengeralattjáró-központot létesítettek, ahová csak és kizárólag oroszok költözhettek. (Az objektum léte olyannyira titkos volt, hogy a szovjet térképeken rendszerint „elfelejtették” feltüntetni a Paldiski nevet.) A felduzzasztott ipari kapacitáshoz a helyi munkaerő kevésnek bizonyult, így hogyhogy-se, a Szovjetunió más területeiről kellett munkásokat toborozni – nekik épült a városszéli panelrengeteg. A középkori óvárost sokáig elhanyagolták, és csak a ’80-as években kezdtek hozzá felújításához.

1991 óta Tallinn a független Észtország fővárosa, történelmi városmagja pedig az UNESCO világörökség része. Lakossága napjainkban kb. 400 000 fő, ezzel Észtország legnagyobb és egyben legdinamikusabban fejlődő városa. Húzóágazatai: az informatika, az elektrotechnikai ipar, a bankszektor és a turizmus, ill. annak egy igen speciális ágazata: az alkoholturizmus.
A Finn-öböl túlpartján, Tallinntól kb. 2 órányi hajóútra már a legendásan nagy piás finnek hazája kezdődik, ahol megfizethetetlenül drága az alkohol, ráadásul este 6 után már nem is nagyon lehet hozzájutni. Ezért aztán a finnek tömegekbe verődve kompoznak át Tallinnba egy-egy görbe estét csapni, hiszen még így is sokkal olcsóbban megússzák, mintha Helsinkiben tennék ugyanezt. Nem véletlenül terjedt el az a szólás-mondás, hogy „Tallinnban háromféle emberrel találkozhatsz: észttel, orosszal, meg részeg finnel”. Nos, ami engem illet, csak megerősíteni tudom ezt a sztereotípiát. Amikor reggel 6-kor kiszálltam a buszból a tallinni kikötőnél, az első embercsoport, amit megláttam éppen egy buliból hazafelé tartó, igencsak jókedvű finn társaság volt… Az észtek érthető módon nem nagyon lelkesednek a turizmus e fura formájáért, de azért kasszazáráskor gondolom már elégedetten nyugtázzák, hogy északi rokonaik ismét náluk verték el vaskos euró-kötegeiket.

Tallinn – óváros

Mit is mondhatnék Tallinn óvárosáról? Ha azt mondom: csodálatos és lenyűgöző, nem mondtam semmit. Tökéletes? Az talán túlzás, de nincs messze az igazságtól. Talán ha kijelentem: Tallinn még az én kivételesen finnyás ízlésemnek is messzemenőkig megfelelt, és nemhogy nem verte le a lécet, de már-már megüthetetlenül magasra helyezte azt, akkor talán lehet érezni a szavak súlyát. Hogy mi benne a varázslatos? Fogalmam sincs. Igazából nincs olyan épülete, nincs olyan szimbóluma, amit önmagában érdemes volna jobbról-balról, elölről-hátulról körbefotózni, mint ahogy nincs olyan nemzetközi szinten is ismert és elismert turisztikai attrakciója sem, ami önmagában megérne egy tallinni kiruccanást.
Azt hiszem kétféle érték létezik a világban: az egyedi, ami markánsan elkülönül környezetétől (lásd piramisok, Eiffel-torony, Parlament stb.) és a tipikus, ami egy egységes egészet alkot. Csak mostanában kezdem észrevenni magamon, hogy az első kategória egyre kevésbé érdekel, és sokkal inkább elbűvöl egy-egy egységes arculatú, takaros falu vagy városrész, mint egyik-másik útikönyvszagú „kihagyhatatlan látnivaló”. (Természetesen vannak persze kivételek, mert egy Aya Sofiát vagy egy római Colosseumot azért nem lehet margón kívülre helyezni, de a tendenciát határozottan érzékelem.) Nos, Tallinn, a középkori Hanza-városok tipikus példája, és a második kategóriába tartozik. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy legfőbb „látnivalója” a hangulata, amit viszont sajnos igen nehéz fényképek segítségével visszaadni.

A turisztikai kiadványok hajlamosak olykor eltúlozni egy-egy nevezetesség valódi értékét, így bevallom, némi szkepticizmussal fogadtam az útikönyv ama kijelentését, miszerint "a tallinni óváros a legtisztábban középkori negyed Európa északi felében". Ezúttal azonban szó sincs túlzásról. Ennyire egységes és harmonikus városképpel jómagam eddig csak Velencében találkoztam. (Itt jegyzem meg, hogy a Baltikumban sehol nem olyan irritálóan "tájidegen" az orosz jelenlét, mint Tallinnban.) Az óváros hagyományosan kétosztatú: az alsóvárosban valaha a  kereskedők, gazdag céhtagok éltek és dolgoztak, míg a a 48 m magas Toompea-dombra épült felsővárost az egyházi és világi méltóságok birtokolták. Az ezeket összekötő két macskaköves utca (Pikk jalg = Hosszú láb, Lühike jalg = Rövid láb) tekinthető a város legrégebbi, viking időket idéző részének.


Várfal és az óváros.   Balra az alsó-, jobbra a Toompea-dombon épült  felsőváros. (kilátás a Szt. Olaf-templom tornyából)

Tallinni hangulat.   Vásár a várfal árnyékában.

Széles utcák (tallinni viszonylatban) vezetnek a Városház tér felé.

Városház tér - a tallinni óváros szíve immár hétszáz éve. Elegáns kávézók, drága éttermek szegélyezik, helyi mesteremberek árulják portékáikat, télen pedig itt rendezik a karácsonyi vásárokat is. Legfőbb nevezetessége a Raeapteek nevű patika, mely Európa legrégebbi, máig megszakítás nélkül működő gyógyszertára. 1422-ben tesznek róla először említést, de minden bizonnyal sokkal régebben alapították. A termékskála azonban jelentős átalakuláson esett át: a középkorban még többek közt darált denevérhúst, pörkölt méhet és kígyóbőrt is árultak az emberek nyavalyáinak orvoslásához. Érdekesség, hogy a patikát 1580 és 1911 között egy Bélaváry nevű magyar család üzemeltette 11 generáción át.

Tallinn egyik jelképe, a gótikus stílusú Városháza 1371-1404 között épült. Tornyán nem szélkakas, hanem egy szobor, Öreg Tamás mutatja a széljárást 1530 óta. A Városház térről minden irányban szűk sikátorok nyílnak a négy égtáj felé.

Barangolás a sikátorok világában.

Kedvenc terecském - hamisítatlan középkori hangulat.

A Városháza szemből.   Öreg Tamás - közel fél évezrede tölti be posztját. (utóbbi nem saját kép)

Folyt. köv.