Vilnius (1)

Bábel...

Ha egy mondatban szeretnénk érzékeltetni egy kívülállóval a kelet-közép-európai viszonyok bonyolultságát, elég Báthory Istvánra és Vilniusra hivatkoznunk. „Négyszáz évvel ezelőtt volt egy lengyel király, aki egyúttal a ma Romániához tartozó Erdély magyar fejedelme volt; ő litván nagyfejedelemként alapított egy egyetemet Vilnában, amely a Szovjetunió legrégibb egyeteme” – írta Domány András 1990-ben. Ha kiegészítjük mindezt azzal, hogy Litvánia mai fővárosát a második világháborúig többségében lengyelek lakták, hogy népes zsidó közössége miatt „észak Jeruzsálemének” is nevezték, hogy ugyanezen időszakban a környező falvakban többnyire litvánul és fehéroroszul beszéltek, már-már a bábeli zűrzavar állapota sejlik fel előttünk. És akkor nem esett még szó az oroszokról, ill. két igen érdekes török eredetű népcsoportról: a muzulmán vallású tatárokról és a judaizmus egy sajátos formáját követő karaimokról…

A múlt

A legenda szerint Vilnius városát Gediminas litván nagyfejedelem alapította 1323-ban. Álmában egy vasfarkast látott, ami olyan hangosan üvöltött, mint száz másik együttvéve. Ezt égi jelnek tekintette és már másnap elhatározta: ezen a helyen, a Neris, ill. Vilna folyók találkozásánál fogja felépíteni új fővárosát. A 15. századra már Kelet-Európa egyik legnagyobb, legerősebb vára állt a vilniusi Gediminas-dombon, amely a litvánság legfontosabb történelmi szimbólumává vált.

A litvánok után először az askenázi zsidók jelentek meg nagy tömegben Vilnius környékén, akik két irányból: egyrészt a Rajna-medencéből, másrészt ukrán-belorusz területekről vándoroltak a lengyel-litván állam területére még a 15-16. században. A baltiak valamiért mindig is sokkal toleránsabb magatartást tanúsítottak a különböző vallási, anyanyelvi csoportok, egyáltalán a bevándorlók iránt, mint Európa más tájain és ez nemcsak az észt és a lett, hanem a lengyel-litván területekre is igaz volt. A zsidókat a lengyelek megjelenése, pontosabban a litván nemesség fokozatos ellengyelesedése követte, amely a lublini unió megalakulásával (1569) vette kezdetét, és egészen az 1800-as évek közepéig, a litvánok nemzeti öntudatra ébredésének hajnaláig tartott. A 17-18. század vészterhes időszakában a Vilnius-vidék valósággal elnéptelenedett, ekkor öntötték el belorusz tömegek a várost és környékét. Az oroszok többsége ezzel szemben csak a cári önkényuralom idején, az 1800-as években költözött Vilniusba. A litvánok tehát az évszázadok során fokozatosan kisebbségbe szorultak ősi fővárosukban.

20. század

Az 1897-es népszámlálás szerint Vilnius város lakosságának 40%-át zsidó, 31%-át lengyel, 20%-át orosz anyanyelvűek alkották és litvánul mindössze 2%-uk beszélt. A vilniusi járás ugyanekkor a korabeli Európa egyik legszínesebb összetételű területe volt, ahol az orosz (10%), a lengyel (20%), a litván (20%), a jiddis (21%), és a fehérorosz (26%) anyanyelvűek közel azonos arányban képviseltették magukat!

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a statisztika ezúttal legjobb esetben is csak tájékozódási pontnak tekinthető, hiszen az anyanyelv – etnikum – vallás kategóriáinak elkülönítése, és ezáltal a terület „jogos” tulajdonosának megnevezése relatív többség alapján, gyakorlatilag lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Van például bizonyítékunk lengyel tudatú, fehéroroszul beszélő közösségekre éppúgy, mint litván identitású, de lengyel anyanyelvű, vagy zsidó származású és vallású, de oroszul kommunikáló lakosokra. A helyiek azonban ekkortájt még nemigen törődtek a nemzeti önmeghatározás problematikájával, legtöbben alighanem egyszerűen „idevalósinak” nevezték volna magukat, ha lett volna ilyen kategória.

Csak a 20. század elején kezdett kiélesedni a lengyel-litván vita arról, hogy az anyanyelv vajon meghatározója-e az etnikai identitásnak. A litvánok, akik a térségben élő lengyeleket többnyire polonizálódott litvánnak tekintették (és ebben tulajdonképpen igazuk volt) erre határozott „nem” választ adtak – ellentétben természetesen a lengyelekkel, akik szerint egy ember nemzetiségét a tudata és jelenlegi magatartása határozza meg, nem pedig vérségi kötődése. A vilniusi kötődésű Nobel-díjas lengyel író, Czesław Miłosz utólag így foglalta össze gondolatait: „nekünk alapjában lengyel anyanyelvű litvánoknak kellett volna tartani magunkat, csakhogy ezt senki nem akarta. Se az elnemzetietlenítő lengyel kultúrával szemben sündisznóállásba húzódó litvánok, se a lengyelül beszélők, akik magukat egyszerűen lengyelnek tartották és lenézték az »alázatosan instállomokat«, a parasztnemzetet”. 

Az első világháború végén a várost lengyel csapatok foglalták el, amely így 1939-ig Lengyelországhoz tartozott. Litvánia és Lengyelország között kvázi-háborús helyzet alakult ki. Megszakadt közöttük mindenfajta kapcsolat: a határokat lezárták, a síneket felszedték, a postaforgalmat leállították és a litván mozikban tilos volt pl. olyan filmet vetíteni, amiben lengyel színész játszott… Vilnius 1939-ben került vissza Litvániához, de nem sokáig: 1944-ben a Szovjetunió bekebelezte az egész Baltikumot. Azonban míg Tallinn és Riga jelentős mértékben eloroszosodott a szovjet időszakban, addig Vilnius, mely a második világháború után szinte kongott az ürességtől (a zsidókat gyakorlatilag mindegy szálig kiirtották, a lengyelek többsége pedig elmenekült), egész más úton járt: a litvánok vették birtokukba. Napjainkban a város lakosságának 58%-a litván, 19%-a lengyel, 14%-a orosz, 4%-a fehérorosz, azonban a Vilniust körülvevő három megyében még ma is lengyel többség jellemző.

„Azt hiszem, a mai fiataloknak nehéz megérteni a háború előtti Vilnius enklávé-jellegét: se lengyel, se nem lengyel, se litván, se nem litván, se vidék, se főváros. Itt nem létezett tősgyökeres falusi vagy városi tájszólás, csak egy mókás idevalósi nyelv létezett, amely szellemében talán közelebb állt a fehéroroszhoz, mint a lengyelhez” (Tomas Venclova). Ez a különös atmoszférájú város – mely a 19-20. század fordulóján még egy lengyel-zsidó sziget volt a litván-fehérorosz tengerben – ma is enklávé, csak most éppen litván-orosz enklávé egy többségében lengyelek lakta vidéken.

Vilnius - első benyomások
Vilnius jelenleg a Baltikum második legnagyobb települése, lakosságszáma kb. 555 000 fő. Ebből azonban szinte semmit sem érzékelhetünk: azt kell mondjam, hogy a litván főváros a legkevésbé nagyvárosias nagyváros, ahol életemben jártam. A belváros épületeinek döntő többsége egy-két, maximum három emeletes, a forgalom meglepően kicsi és emiatt az utcákon is sokkal lassabban folyik az élet, mint más metropoliszokban. Engem Egerre emlékeztetett, csak persze sokkal nagyobb kiadásban. Szumma-szummárum, fura dolog ilyet írni egy európai fővárosról (pláne egy olyanról, amely 2009-ben egyúttal Európa Kulturális Fővárosa is volt), de számomra Vilnius egy csendes, bájos és provinciális városkának tűnt. Egyébiránt Vilniusi büszkélkedhet a világ legnagyobb barokk óvárosával, mely 1994 óta az UNESCO világörökség része.


1. Vilnius jelképe, az üvöltő farkas.   2. Távolban a Gediminas-domb, a litvánok "szent hegye", függetlenségük jelképe.

1. Gediminas-torony. Az 1300-as években épült nyolcszögletű, háromemeletes téglatoronyban jelenleg vármúzeum működik. A legtöbben azonban a kilátás miatt kapaszkodnak fel a dombtetőre.
2. A Neris-folyó túlpartján a modern üzleti negyed üvegpalotái, felhőkarcolói emelkednek; az elmúlt két évtized dinamikus gazdasági fejlődésének indikátorai.

1. A horizonton a TV-torony sziluettje dereng. A 326 méter magas építmény 1991. január 13-án örökre beírta magát a világtörténelembe. Miután a litvánok kikiáltották függetlenségüket, szovjet csapatok rohanták le Vilniust és tankok gördültek a TV-torony elé is. A lánctalpasok tüzet nyitottak az utat elálló fegyvertelen tüntetőkre és 14 embert megöltek, 700-at megsebesítettek.

Városház-tér. Múlt és jelen - a vilniusi óváros nagy része szerencsésen átvészelte a 20. századot és megőrizte régi báját.

folyt. köv.

Litvánia történelme + Kernavé

Kik azok a litvánok?

A litvánok a lettek rokonai, nyelvük az indoeurópai nyelvcsalád balti ágához tartozik. Napjainkban összesen 4,1 millió litván él a világban; ebből 2,8 millió Litvániában és kb. egymillió az USÁ-ban, ill. Nagy-Britanniában. A legnépesebb és egyúttal legnagyobb területű balti állam sok szempontból kakukktojásnak számít a Baltikumban. A legszembetűnőbb különbség talán az, hogy az észtektől és lettektől eltérően a litvánok döntő többsége katolikus vallású, de a történelmi háttér és a gazdasági fejlődés is egészen eltérő irányt mutat (pl. Litvánia tipikus agrárállam, míg Észt- és Lettország sokkal inkább ipari jellegű).

Történelem

Litvánia múltja alighanem a világtörténelem legérdekesebb és legizgalmasabb fejezetei közé tartozik, a főváros, Vilnius históriája pedig annyira kalandos és vadregényes, hogy azt bizony a hollywoodi forgatókönyvírók is megirigyelhetnék.

A litván államiság kezdetéről (1200-as évek eleje) kevés megbízható információ áll rendelkezésre, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy államalapítójuk és első jelentős uralkodójuk Mindaugas nagyfejedelem volt. A Litván Fejedelemség Gediminas, majd Jogaila (ő Nagy Lajos magyar király lányát, Hedviget vette feleségül) és Vytautas uralkodása alatt élte virágkorát. Egymillió km²-es területével Litvánia a késő középkori Európa legnagyobb állama volt, határai a Fekete-tengertől a Balti-tengerig és keleten Moszkváig nyúltak!

1386 egy igen nevezetes dátum a litván történelemben: ekkor vették fel – Európában utolsóként – a kereszténységet és ekkor kötöttek szövetséget Lengyelországgal. E szövetség aztán egyre szorosabbá és szorosabbá vált, mígnem kétszáz évvel később bekövetkezett a két állam tényleges összeolvadása (lublini unió), ami kis híján a litván nemzet kihalását eredményezte. A hanyatlásnak több oka is volt. Mindenekelőtt a kereszténység késői felvétele (arról nem is beszélve, hogy a litvánok többsége még évszázadokig gyakorolta az ősi, pogány szertartásokat), az írásos kultúra hiánya (a litván nyelv ti. igen sokáig kizárólag szóbeli volt) és a litván nemesek fokozatos ellengyelesedése (a fejlettebb lengyel kultúra vonzó volt számukra). 

Litvánia 1600-ban

A 17. században maga a birodalom is hanyatlásnak indult, méghozzá fura módon azért, mert alkotmányos berendezkedése túlságosan modern volt a korabeli Európához képest. A királyt a szejm nevű országgyűlés választotta, mely alsó- és felsőházból állt, és ahol minden nemes szavazata – függetlenül vagyonától, hatalmától – ugyanannyit ért. (A jobbágyok és városi polgárok nem szólhattak bele az ország ügyeibe.) A különös, ám egész jól működő „nemesi demokrácia” azonban megfeneklett akkor, amikor bevezették a szabad vétó jogát: kimondták, hogy a törvények életbe lépéséhez közmegegyezésre van szükség. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy pl. az új királyt egyhangúan kellett volna megválasztania 200 ezer embernek! Nem véletlen, hogy elszabadult a pokol és az ország döntésképtelenné vált. A háborúk mellett éhínség és járványok is tizedelték a lakosságot, így a lengyel-litván állam könnyű prédává vált: 1795-ben be is kebelezte az Orosz, ill. nyugati részét a Porosz Birodalom.

A nemesség, a papság és a polgárság ekkor már rég lengyelnek vallotta magát és litvánul sem tudott. Ennek ellenére litvánnak vallotta magát, mivel a „litván” szó ekkoriban a területre vonatkozott (valahogy úgy, mintha „dunántúliakról” beszélnénk) és nem a nyelvre vagy a nemzetre. Magát a litván nyelvet már falun is egyre kevesebben beszélték. Hogy mi mentette meg a végleges kipusztulástól? Érdekes módon az agresszív, russzifikációs politikát folytató orosz önkényuralom, amely a pravoszláv kultúra terjesztésének szándékával 1864-ben betiltotta a lengyel nyelv használatát (a litván nyelv annyira marginális volt, hogy tudomást sem vettek róla). A templomokban ekkor rendelték el a litván nyelvű misézést, melyet faragatlansága miatt sokan megvetettek ugyan, de még mindig a kisebbik rossznak tartották az orosszal szemben. A cár később betiltotta a teljes latin ábécét (a litvánt is), de a szellem már kiszabadult a palackból: a litván nyelv, kultúra elindult az önálló fejlődés útján és fokozatosan kibontakozott a litván nemzeti öntudat is.

Az első világháború zűrzavarában egymást váltogatták az államformák, a kormányok és a legkülönbözőbb egyenruhát viselő hadtestek; a lengyel többségű Vilnius pl. 1917 és 1920 között összesen nyolcszor cserélt gazdát. A küzdelem végül átmenetileg lengyel diadallal végződött: Vilniust 1920 és 1939 között megszállás alatt tartották. Litvánia tehát fővárosa nélkül vált független köztársasággá 1918-ban, a kormány Kaunasban székelt. A lengyel-litván ellenségeskedés mind a mai napig tetten érhető: a lengyelek Trianonként élték meg a Vilnius-vidék elvesztését 1939-ben, míg a litvánok a történelmi sérelmeik miatt fújnak a lengyelekre.

Litvánia páratlanul színes etnikai-vallási képe (litvánok, lengyelek, zsidók, oroszok, fehéroroszok, németek, tatárok – bővebben legközelebb) igencsak megfakult a második világháborúban, mely becslések szerint egymillió emberáldozatot követelt Litvániában. Az ’50-es évek végéig ráadásul kíméletlen partizánharc dúlt a szovjet hadsereg és az erdőkben bujdosó litván ellenállók között. A Szovjetunióban hasonló sors várt Litvániára, mint a másik két balti köztársaságra, azzal a fontos különbséggel, hogy ide  az ipar relatív fejletlensége miatt sokkal kevesebb orosz bevándorló érkezett.

Litvánia 1991 óta független állam, az EU és a NATO teljes jogú tagja. Napjainkban a lakosság 84%-a litván, 6%-a lengyel (ők Vilnius körül még ma is abszolút többséget alkotnak), 5%-a pedig orosz.

Első benyomások

A vidéki Litvánia nagyon kellemes meglepetést okozott: szelíden hullámzó táj, szénabálák, csillogó tavak, dús fenyvesek, békésen legelgető  tehéncsordák... Nagyon barátságos, már-már romantikusan idillikus falusi-tanyasi környezet fogadott, melynek hangulata valahogy folyton folyvást Erdélyt juttatta eszembe - no persze hegyek nélkül. Leginkább a takarosság, a bájos tökéletlenség tetszett benne. (Biztos az én különbejáratú bogaram, de nekem nem tetszik az a sterilség, geometrikus szabályosság ami  pl. Ausztriát jellemzi.) A telekhatárok bizony kacskaringósan futnak, a fából ácsolt kerítések olykor foghíjasak, a poros földutakon szekerek döcögnek, a jószágok  pedig szabadon bóklásznak a legelőkön úgy, hogy kilométeres körzetben egyetlen homo sapiens sem tartózkodik.

Kernavé

A Vilniustól 20 km-re északra fekvő Kernavéban volt alkalmam bepillantást nyerni a lassan csordogáló litván falusi életbe. Egyúttal azonban igen nevezetes, az UNESCO által is védett helyen jártam: a középkori litván állam történelmi fővárosában, a "balti Trójában". A legenda szerint itt koronázták meg 1253-ban Mindaugast, a "litván Szent Istvánt". A települést az 1390-es években rombolták le és soha nem építették újjá, a főváros  Trakaiba, ill. Vilniusba költözött. A régészeti feltárások az 1970-es évek végén kezdődtek és jelenleg is tartanak. A múzeum sajnos felújítás miatt zárva volt, így csak az egykori település helyét mutató néhány várhalomra tudtam felkapaszkodni.

Egy litván falu, Kernavé

Litvánia ősi fővárosának maradványai

Jūrmala + hokiélet Rigában

Jūrmala, a "balti riviéra"
Nemcsak Lettország, hanem az egész Baltikum elsőszámú üdülőtelepülése, amely Rigától alig 20 km-re fekszik nyugati irányban. A névadással valószínűleg nem tökölhettek sokat, mivel jūrmala szó lettül egész egyszerűen "tengerpartot" jelent. Bár közigazgatásilag egyetlen településnek számít (56 000-en lakják), valójában 8-10 kisebb városka összenövéséről van szó, valahogy úgy, mint a Balaton déli partján. Érdekesség, hogy a városlánc déli irányú terjeszkedését jelentős mértékben korlátozza a Lielupe folyó, mely a tengerparttal párhuzamosan, attól mindössze pár száz méternyire kanyarog.
Túl sok látnivaló nincs Jūrmalában, így a holtszezonon kívül érkezőknek be kell érniük a  magányos tengerpart és a város tengelyében futó, félig-meddig kihalt sétálóutca látványával. Nyáron viszont dübörög az élet, évente százezrek érkeznek a Baltikum és Oroszország legkülönbözőbb pontjáról, hogy itt töltsék vakációjukat. E hagyomány nem újkeletű:a Szovjetunióban Szocsi után a második legfelkapottabb tengerparti üdülőváros volt Jūrmala, melyet már akkoriban hatsávos autópálya kötött össze Rigával. Állítólag itt forgatták a külföldre szánt és Amerikában is vetített szovjet filmeket, hogy büszkén mutogathassák: "lám nekünk is van autópályánk".
A standról. Szép és tiszta, valójában pont olyan, mint bármely más szépen karbantartott strand a világon. A különbséget talán a Balti-tenger vize jelenti, melynek hőmérséklete  szerény véleményem szerint súrolja az élvezhetőség alsó határát (a legforróbb júliusi napokon sem éri el a 22 fokot), ill. a víz sótartalma, ami mindössze 3%-os - a világátlag 35%. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy egyáltalán nem sós, szinte iható. Ennek két fő oka van: egyrészt az Egyenlítőtől való nagy távolság (sok csapadék, kis párolgás), másrészt pedig a világóceántól való elzártság (a tengerbe ömlő folyók nagy mennyiségű édesvizet juttatnak a Balti-tengerbe, ezért brakkvíz alakul ki). Utóbbi más módon is befolyásolja a Balti-tenger viselkedését: gyakorlatilag nincs árapály jelenség.


Tengerpart

Csinos nyaralók a 19. század végéről

Sétálóutca

Riga és a jégkorong
Azt kell mondjam, hogy a Jūrmalába tett kirándulás feleolyan jó móka sincs, mint egy Dinamo Riga mérkőzés megtekintése Európa egyik legnagyobb hokicsarnokában. Az Arena Riga teljes kapacitása jégkorongmeccsek idején kb. 11-12 000 fő, ami rendszerint meg is telik szurkolókkal. A helyiek szerint nincs még egy olyan város Európában, mely annyira a jégkorong bűvöletében élne, mint Riga. És való igaz: itt minden a hokiról szól. Ha meccs van, nem lehet olyan kocsmát, éttermet találni, ahol ne közvetítenék élőben a derbit, de még a szupermarketek polcain porosodó  TV készülékek is az Aréna eseményeit mutatják. A boltban mindenféle, Dinamo Riga emblémával ellátott termék kapható, legyen az üdítőital, sajt, chips vagy a csapat hivatalos meze. A mérkőzés sokak számára családi program. Így nem kell csodálkozni, ha a hároméves copfos kislánytól kezdve a hetvenéves nagypapáig-nagymamáig, és a kigyúrt, agyontetovált vezérszurkolótól kezdve a magassarkúban tipegő plázacicákig mindenki ott szorít a csarnokban.
A ligáról. Néhány évvel ezelőtt indult a KHL (Kontinental Hockey League) nevű jégkorongbajnokság, melynek keretein belül Oroszország, Fehéroroszország és Kazahsztán legjobb csapatai mérük össze erejüket, illetve ott találjuk az indulók közt a lett Dinamo Rigát is. Az észak-amerikai NHL után a világ második legjobb hokibajnokságáról van szó, ahol a rigaiak erős középcsapatnak számítanak. Ami fontos és megkerülhetetlen: a Dinamo Rigának való szurkolás itt egyet jelent a lett nemzeti érzés kinyilatkoztatásával, főleg az örök ellenség, az orosz csapatok elleni derbieken (annál is inkább, mert a Dinamo Riga csapatában szinte kizárólag lett játékosokat találunk). Másrészt pedig a rigaiak  keble csak úgy dagad a büszkeségtől, hogy ők képviselik Európát ebben a grandiózus Eurázsiai küzdelemsorozatban; nem véletlenül találunk például .eu -t a csapat hivatalos honlapjának címében.
A hangulat félelmetes, a show pedig fergeteges. Szumma-szummárum kihagyhatatlan program  és ami nagyon fontos: mindenkinek (nemcsak a sportbarátoknak) garantáltan életreszóló élmény!

Arena Riga

Pillanatképek a Dinamo Riga - SKA Szentpétervár debiről.

 

A hangulatfelelős - szép szál legény. :)

És végül néhány rövid videó.

1. Szokásos show a meccs előtt. (Ezt nem én készítettem, de remélem jól visszaadja a hangulatot.)

2. Pályán a Dinamo Riga - ahogy én láttam.

3. Hokimeccs közelről.

4. Rövid szünet.

5. Gól után.

Lettország története 8 percben - gyurmafilm

http://www.youtube.com/watch?v=EcKIeD3RxRQ

Annyira édes, hogy megérdemel egy külön bejegyzést. Sajnos nem sikerült magyar feliratot készítenem hozzá, így jobb híján itt vagyok kénytelen kommentálni a történetet. Jó szórakozást! :)

- Pogány lettek.
- 1201: német hódítók, Brémai Albert megkereszteli a Baltikumot.
- 1577: orosz hódítók, Rettegett Iván uralma.
- Lengyel hódítók, a katolikus vallást erőltetik a lettekre.
- Luther Márton: reformáció, a lettek evangélikusokká válnak.
- 1700: svéd hódítók, XII. Károly
- 1721: orosz hódítók, I Péter: "ablak Európára, tetszik ez nekem!", majd Nagy Katalin.
- 1917: Lenin, a lettek többsége kezdetben szimpatizált a szocialista eszmékkel.
- I. világháború: orosz, német, majd szovjet megszállás.
- 1918: független Lettország.
- 1940: első szovjet okkupáció.
- Náci megszállás.
- Második szovjet okkupáció.
- Sztálini idők.
- 1961: Hruscsov: "le a személyi kultusszal!"
- Brezsnyev, Andropov, Csernyenko, Gorbacsov. Tüntetések a szabadságért.
- 1991: független Lettország
- 2???: "Ne zavarjatok!"

Tallinn - óváros (3)

Céltalan bolyongás a macskaköves, kanyargós tallinni sikátorokban.

Nem tudom miért, de ezek a kedvenc képeim.

1. Középkori polgárházak - az alsó szinten lakott a család, az emeleteken pedig raktárak, műhelyek kaptak helyet.

2. Háttérben a Kiek in de Kök, a legtöbbet fényképezett zömök bástya.

Jobbra a "Három nővér" fantázianevet viselő épületegyüttes. Neve a összecseng a rigai "három fivérrel" és ugyanarról nevezetes: a legszebb, legautentikusabb középkori (15. szd.) házcsoport a városban.

1. Szent Olaf-templom. 159 méter magas tornyával a középkorban a világ legmagasabb épületének számított, ennek azonban komoly ára volt. Nem tudom, hogy a tallinniak  valaha is elgondolkoztak-e azon, hogy "a kevesebb néha több", de ha máskor nem is, a nyolc végzetes erejű villámcsapás és a háromszori porig égés után biztosan nekik is megfordult a fejükben e gondolat. Ennek ellenére a templom időről-időre eredeti magasságában újjáépült, bár 1820-ban - talán a balszerencsék sorozata miatt - csökkentették kb. 20 méterrel. A Szent Olaf-templom tornyából tárul elénk a legszebb panoráma; üröm az örömben, hogy ezáltal épp a tallinni horizont legjellemzőbb eleme hiányzik a fényképekről.

2. Egyszerűség és praktikusság - az északi (és/vagy protestáns?) mentalitás tökéletes lenyomata.

A felsőváros felé a Toompea-dombon.

1. Toompea vár. A vár 1229-ből, legmagasabb tornya (Hosszú Hermann torony) pedig 1371-ből származik. Itt található az észt parlament (Riikogu) nem különösebben látványos épülete is.

2. Dóm-templom. A legnagyobb evangélikus imaház Tallinnban. Nem messze innen található a Dán király kertje, az a nevezetes pont, ahol a legenda szerint II. Valdemar király megpillantotta az égen a dán lobogót.

Alekszander Nyevszkij ortodox-katedrális. Az 1800-as évek végén épült, jelenleg a leghatalmasabb görögkeleti templom a városban. Amikor Észtország 1918-ban független állam lett, az észt hatóságok fel akarták robbantani, mivel orosz provokációnak tartották, hogy épp az észt parlament tőszomszédságában áll az ősellenség imaháza. Végül a z akkori kormánynak nem volt elég pénze a bontáshoz, és szerencsésen átvészelte a 20. századot is.