Kik azok a litvánok?
A litvánok a lettek rokonai, nyelvük az indoeurópai nyelvcsalád balti ágához tartozik. Napjainkban összesen 4,1 millió litván él a világban; ebből 2,8 millió Litvániában és kb. egymillió az USÁ-ban, ill. Nagy-Britanniában. A legnépesebb és egyúttal legnagyobb területű balti állam sok szempontból kakukktojásnak számít a Baltikumban. A legszembetűnőbb különbség talán az, hogy az észtektől és lettektől eltérően a litvánok döntő többsége katolikus vallású, de a történelmi háttér és a gazdasági fejlődés is egészen eltérő irányt mutat (pl. Litvánia tipikus agrárállam, míg Észt- és Lettország sokkal inkább ipari jellegű).
Történelem
Litvánia múltja alighanem a világtörténelem legérdekesebb és legizgalmasabb fejezetei közé tartozik, a főváros, Vilnius históriája pedig annyira kalandos és vadregényes, hogy azt bizony a hollywoodi forgatókönyvírók is megirigyelhetnék.
A litván államiság kezdetéről (1200-as évek eleje) kevés megbízható információ áll rendelkezésre, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy államalapítójuk és első jelentős uralkodójuk Mindaugas nagyfejedelem volt. A Litván Fejedelemség Gediminas, majd Jogaila (ő Nagy Lajos magyar király lányát, Hedviget vette feleségül) és Vytautas uralkodása alatt élte virágkorát. Egymillió km2-es területével Litvánia a késő középkori Európa legnagyobb állama volt, határai a Fekete-tengertől a Balti-tengerig és keleten Moszkváig nyúltak!
1386 egy igen nevezetes dátum a litván történelemben: ekkor vették fel – Európában utolsóként – a kereszténységet és ekkor kötöttek szövetséget Lengyelországgal. E szövetség aztán egyre szorosabbá és szorosabbá vált, mígnem kétszáz évvel később bekövetkezett a két állam tényleges összeolvadása (lublini unió), ami kis híján a litván nemzet kihalását eredményezte. A hanyatlásnak több oka is volt. Mindenekelőtt a kereszténység késői felvétele (arról nem is beszélve, hogy a litvánok többsége még évszázadokig gyakorolta az ősi, pogány szertartásokat), az írásos kultúra hiánya (a litván nyelv ti. igen sokáig kizárólag szóbeli volt) és a litván nemesek fokozatos ellengyelesedése (a fejlettebb lengyel kultúra vonzó volt számukra).
Litvánia 1600-ban
A 17. században maga a birodalom is hanyatlásnak indult, méghozzá fura módon azért, mert alkotmányos berendezkedése túlságosan modern volt a korabeli Európához képest. A királyt a szejm nevű országgyűlés választotta, mely alsó- és felsőházból állt, és ahol minden nemes szavazata – függetlenül vagyonától, hatalmától – ugyanannyit ért. (A jobbágyok és városi polgárok nem szólhattak bele az ország ügyeibe.) A különös, ám egész jól működő „nemesi demokrácia” azonban megfeneklett akkor, amikor bevezették a szabad vétó jogát: kimondták, hogy a törvények életbe lépéséhez közmegegyezésre van szükség. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy pl. az új királyt egyhangúan kellett volna megválasztania 200 ezer embernek! Nem véletlen, hogy elszabadult a pokol és az ország döntésképtelenné vált. A háborúk mellett éhínség és járványok is tizedelték a lakosságot, így a lengyel-litván állam könnyű prédává vált: 1795-ben be is kebelezte az Orosz, ill. nyugati részét a Porosz Birodalom.
A nemesség, a papság és a polgárság ekkor már rég lengyelnek vallotta magát és litvánul sem tudott. Ennek ellenére litvánnak vallotta magát, mivel a „litván” szó ekkoriban a területre vonatkozott (valahogy úgy, mintha „dunántúliakról” beszélnénk) és nem a nyelvre vagy a nemzetre. Magát a litván nyelvet már falun is egyre kevesebben beszélték. Hogy mi mentette meg a végleges kipusztulástól? Érdekes módon az agresszív, russzifikációs politikát folytató orosz önkényuralom, amely a pravoszláv kultúra terjesztésének szándékával 1864-ben betiltotta a lengyel nyelv használatát (a litván nyelv annyira marginális volt, hogy tudomást sem vettek róla). A templomokban ekkor rendelték el a litván nyelvű misézést, melyet faragatlansága miatt sokan megvetettek ugyan, de még mindig a kisebbik rossznak tartották az orosszal szemben. A cár később betiltotta a teljes latin ábécét (a litvánt is), de a szellem már kiszabadult a palackból: a litván nyelv, kultúra elindult az önálló fejlődés útján és fokozatosan kibontakozott a litván nemzeti öntudat is.
Az első világháború zűrzavarában egymást váltogatták az államformák, a kormányok és a legkülönbözőbb egyenruhát viselő hadtestek; a lengyel többségű Vilnius pl. 1917 és 1920 között összesen nyolcszor cserélt gazdát. A küzdelem végül átmenetileg lengyel diadallal végződött: Vilniust 1920 és 1939 között megszállás alatt tartották. Litvánia tehát fővárosa nélkül vált független köztársasággá 1918-ban, a kormány Kaunasban székelt. A lengyel-litván ellenségeskedés mind a mai napig tetten érhető: a lengyelek Trianonként élték meg a Vilnius-vidék elvesztését 1939-ben, míg a litvánok a történelmi sérelmeik miatt fújnak a lengyelekre.
Litvánia páratlanul színes etnikai-vallási képe (litvánok, lengyelek, zsidók, oroszok, fehéroroszok, németek, tatárok – bővebben legközelebb) igencsak megfakult a második világháborúban, mely becslések szerint egymillió emberáldozatot követelt Litvániában. Az ’50-es évek végéig ráadásul kíméletlen partizánharc dúlt a szovjet hadsereg és az erdőkben bujdosó litván ellenállók között. A Szovjetunióban hasonló sors várt Litvániára, mint a másik két balti köztársaságra, azzal a fontos különbséggel, hogy ide az ipar relatív fejletlensége miatt sokkal kevesebb orosz bevándorló érkezett.
Litvánia 1991 óta független állam, az EU és a NATO teljes jogú tagja. Napjainkban a lakosság 84%-a litván, 6%-a lengyel (ők Vilnius körül még ma is abszolút többséget alkotnak), 5%-a pedig orosz.
Első benyomások
A vidéki Litvánia nagyon kellemes meglepetést okozott: szelíden hullámzó táj, szénabálák, csillogó tavak, dús fenyvesek, békésen legelgető tehéncsordák... Nagyon barátságos, már-már romantikusan idillikus falusi-tanyasi környezet fogadott, melynek hangulata valahogy folyton folyvást Erdélyt juttatta eszembe - no persze hegyek nélkül. Leginkább a takarosság, a bájos tökéletlenség tetszett benne. (Biztos az én különbejáratú bogaram, de nekem nem tetszik az a sterilség, geometrikus szabályosság ami pl. Ausztriát jellemzi.) A telekhatárok bizony kacskaringósan futnak, a fából ácsolt kerítések olykor foghíjasak, a poros földutakon szekerek döcögnek, a jószágok pedig szabadon bóklásznak a legelőkön úgy, hogy kilométeres körzetben egyetlen homo sapiens sem tartózkodik.
Kernavé
A Vilniustól 20 km-re északra fekvő Kernavéban volt alkalmam bepillantást nyerni a lassan csordogáló litván falusi életbe. Egyúttal azonban igen nevezetes, az UNESCO által is védett helyen jártam: a középkori litván állam történelmi fővárosában, a "balti Trójában". A legenda szerint itt koronázták meg 1253-ban Mindaugast, a "litván Szent Istvánt". A települést az 1390-es években rombolták le és soha nem építették újjá, a főváros Trakaiba, ill. Vilniusba költözött. A régészeti feltárások az 1970-es évek végén kezdődtek és jelenleg is tartanak. A múzeum sajnos felújítás miatt zárva volt, így csak az egykori település helyét mutató néhány várhalomra tudtam felkapaszkodni.
Egy litván falu, Kernavé
Litvánia ősi fővárosának maradványai
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése