Baltijas Valstis (a balti államok): A lettekről általában + Riga, Moszkva-negyed

Utam Kalinyingrádból Rigába

Lettország régiói - az egykori balti törzsek neveit őrzik

Kik azok a baltiak?

A "balti" szónak az idők folyamán legalább négyféle, szinte szétválaszthatatlanul egymásba gabalyodó jelentése alakult ki. (Maga az elnevezés egyébként középkori kitaláció, a történelmi időkben egyik itt élő nép sem hívta magát baltinak, az csak 19. század második felétől vált fokozatosan általánossá.) Tehát: a „balti” földrajzi értelemben a Balti-tenger partján lakót: baltikumit jelent, politikai értelemben a három balti állam polgárát, nyelvészeti értelemben (az észteket kizárva) csak a letteket és a litvánokat, míg etnikai értelemben alkalmanként váltakozva e három jelentés valamelyikét veszi föl.

Kik azok a lettek?
A lett egy összesen kétmillió főt számláló népcsoport; melynek nyelve a litvánnal együtt az indoeurópai nyelvek (lásd: perzsa, görög, latin, angol, német, orosz, albán stb.) óriási családjába, annak az ún. balti ágához tartozik. Legközelebbi – de valójában még így is igen távoli – rokonaik a szlávok, de germán és finnugor hatások is felismerhetők nyelveikben. Érdekesség, hogy a balti nyelvek rendkívül archaikusak, mivel ezek őrizték meg a legtöbb elemet az egykori közös, indoeurópai ősnyelvből. A litvánt emiatt „élő múzeumként” is szokták emlegetni.
A lettek és litvánok egyikei a legrégebben mai helyükön élő népeknek Európában. Őshazájuk a Volga és Oka felső folyásánál lehetett, és valószínűleg innen vándoroltak mai lakóhelyükre az i. e. III. évezred (!) végén, ahol aztán az ott talált finnugorokkal keveredtek. Ebből az ősbalti egységből hosszú évezredek/évszázadok során kisebb balti törzsek különültek el, melyekből a középkorra végül is három nép formálódott: a porosz (ők kihaltak vagy elnémetesedtek), a litván és a lett. A mai értelemben véve azonban lett népről az 1600-as évek közepéig nem beszélhetünk. Fizikailag, hús-vér emberként léteztek ugyan, de nem kapcsolódott hozzájuk önálló lett identitás – sőt maga a „lett” kifejezés is csak a 17. században jelent meg először, és sokáig csak az anyanyelvre vonatkozott. A lett nemzet végül is négy balti törzsből kovácsolódott össze: a kursokból, a latgalokból, a zemgalokból és a sélekből; nevüket Lettország mai tájegységei őrzik (lásd a térképet).

Történelmükről nagyon röviden
A lett történelem legfontosabb elemei az elszigeteltség, az idegen hódítás, majd a közelmúltbeli államalapítás.
Elszigeteltség. A középkorban észak és nyugat felől tenger, kelet és dél felől áthatolhatatlan mocsarak és erdőségek vették körül a baltiak szállásterületet. Ezért kerülte el őket pl. a népvándorlás áradata, ezzel magyarázható a nyelveik archaikussága és valószínűleg ezért maradtak ők Európa utolsó pogány népei - egyes helyeken még az 1600-as (!) években is pogány szertartást gyakoroltak.
Idegen hódítás. A terület villámháborús lerohanása tehát reménytelen vállalkozásnak bizonyult. A legkitartóbban a Német Lovagrend próbálkozott ezzel, amely a pápától kapott felhatalmazást arra, hogy mindegy milyen áron, de térítse keresztény hitre a baltiakat. Sok-sok eredménytelen hadjárat után sorsfordítónak végül is a rigai vár megalapítása bizonyult 1201-ben, hiszen utána innen sikerült a leigázniuk a mai Lett- és Észtország népeit. (Litvánia más tészta: nekik sikerült saját – nem is akármilyen – államot alapítaniuk, de erről majd később…) A következő évszázadokban a lett nép német, aztán svéd, részben lengyel, végül orosz uralom alá tartozott. 1919-ben a történelem folyamán először sikerült kivívniuk a függetlenségüket, de a második világháború során ismét elvesztették azt: szovjet megszállás alá kerültek egészen 1991-ig.
Lettország ma független államként a NATO és az EU teljes jogú tagja.

Lettország etnikai képe sohasem volt homogén. A lettek az 1800-as évek végéig jellemzően falvakban éltek, a városok – pl. Riga – lakosságát kb. 60%-ban németek és 30%-ban zsidók alkották. A második világháború és a szovjet okkupáció újjárajzolta Lettország nemzetiségi képét: a zsidókat szinte mind egy szálig kiirtották, a németek elmenekültek vagy kitelepítették őket, a letteket pedig tízezer számra deportálták Szibériába. A szovjet megszállás után Moszkva célja hosszútávon a balti tagköztársaságok eloroszosítása volt. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy 1945 után kb. félmillió orosz özönlötte el Lettországot – voltak akik saját akaratukból jöttek, másoknak „erősen ajánlott” volt elfogadni a szovjet hatóságok invitálását. (Az lett-orosz ellenségeskedésről is később…) Egy szó mint száz: 1990-re Lettország teljes népességének már csak alig több, mint felét alkották lettek, a többiek bevándorlók, zömmel oroszok voltak. Napjainkban a lettek aránya saját hazájukban kb. 60% úgy, hogy a fővárosban pl. kisebbségben vannak az oroszokkal szemben: 42% lett, 50% orosz/ukrán/fehérorosz, 2% lengyel, 6% egyéb.

Riga – Moszkva negyed
Rīga (lettül hosszú í-vel ejtendő) a Baltikum legnagyobb városa; lakosainak száma napjainkban kb. 780 000 fő. Ritkán szoktunk belegondolni, de valójában igencsak a messzi északon található: nagyjából egy szélességen (58. fok) fekszik Kamcsatkával és Alaszka déli nyúlványával. Kulturális, turisztikai szempontból három frekventált „városnegyedet” érdemes kiemelni: a németek által épített középkori hangulatú óvárost, a 19-20. század fordulóján épült csodás szecessziós városrészt (mindkettő az UNESCO világörökség része) és a világ egyik legnagyobb és legszebb szabadtéri néprajzi múzeumát.
Rendhagyó módon én ezúttal egy olyan városrésszel kezdem a rigai bejegyzéseim sorát, amelyről az útikönyvek többsége erőszeretettel hajlamos megfeledkezni. A fekete levessel, név szerint a szinte kizárólag oroszok által lakott Moszkva-negyeddel, ami nem mellékesen Riga legrosszabb hírű kerülete. (És valóban: a város többi részéhez képest sokkal leharcoltabb állapotban van: elég sok az omladozó épület, a lyukas tető, a rusnya kóbormacska, meg a részeg ruszki – szóval tipikus munkásnegyed.) Hogy miért ezzel kezdem? Egyrészt azon egyszerű oknál fogva, mert a kollégium itt található és naponta legalább kétszer átszelem gyalog vagy trolival (ergo egyelőre ebből a kerületből láttam a legtöbbet), másrészt pedig azért, mert a Moszkva-negyed – mint csepp a tengerben – magában foglalja a 20. századi Riga lényegét, sőt kis túlzással azt mondhatjuk, hogy végigkalauzol Lettország egész újkori történelmén.
Rigát összességében véve úgy kell elképzelni, mintha összekutyulnánk mondjuk Hannovert és Moszkvát, meg Stockholmot és Budapestet. Középkori fagerendás házaival, elegáns belvárosával egy kicsit Közép-Európa; bordó–méregzöld-halványsárga fa- és téglaházaival egy kicsit Észak-Európa; panelházaival, elhagyatott gyártelepeivel és szocreál förmedvényeivel pedig egy kicsit Kelet-Európa. Nos, a Moszkva-negyed ez utóbbi kettőt ötvözi, kiegészülve azzal a ténnyel, hogy pár évtizede még itt foglalt helyet a rigai zsidónegyed, sőt a második világháború alatt a gettó is. A kerület egészen különleges – borongós, esős napokon kifejezetten szürreális – hangulatot áraszt; még annak ellenére is, hogy magából a gettóból nem sok maradt. Egy-két épület, a régi zsidótemető (ma közpark), ill. két emlékmű.